“a temjénfüst is fojtós” – Aranyról más hangon

Milbacher Róbert Arany-metszés címen írt publikációt az 2017. március 3-i És-be Arany János születésének kétszázadik évfordulójára. Az írás annak folyamatát mutatja be, ahogyan Arany Jánost már életében “nemzeti intézménnyé, monumentummá, kis túlzással érinthetetlen bálvánnyá” alakították a kortársak. Milbacher arra tesz javaslatot, hogy a kanonikus értelmezéseket felülbírálva a újabb és újabb kísérleteket kell tenni a saját olvasataink kialakítására.

Képtalálat a következőre: „arany balladák”

Milbacher Róbert: ARANY-METSZÉS

Kétszáz éve született Arany János
FEUILLETON – LXI. évfolyam, 9. szám, 2017. március 3.

Különösen a mindmáig népszerű balladák kapcsán figyelhető meg a hivatalos, kanonikus értelmezések dominanciája és a szoros olvasás között keletkező diszkrepancia. Talán nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy ezek a szövegek egyrészt jelentős téttel bírnak a nemzeti identitásunk felépítésében és fenntartásában (nemzeti balladák), másrészt pedig olyan tabutémákat feszegetnek, amelyeknek a megfogalmazása még a modern társadalomban sem feltétlenül egyszerű feladat. A kettős könyvelés már a balladaműfaj Greguss Ágosttól származó, és máig hatóan kártékony definiálásánál is ott munkálkodik. Greguss a „tragédia dalban elbeszélve” tökéletesen értelmetlen meghatározásával, és annak különösen a tragikum-fölfogásával észrevétlenül is a keresztény-sztoikus világrend keretei közé szorította az Arany-balladák értelmezési lehetőségeit, miközben Arany maga (éppen antik műveltségének és nem túl derűs világlátásának köszönhetően) inkább a görög fatalista tragikumfelfogás keretei között rajzolta fel hőseinek sorsát. A bűn-bűnbánat-kiengesztelődés koordinátái között élő hősök helyett inkább a vak és kíméletlen Sors csapásainak, a belső szenvedélyük végzetének kitett szenvedő ember érdekelte ezekben a szövegekben.

Arany születésének bicentenáriumát ülve még mindig az a legizgalmasabb, hogy az amúgy kissé avíttasnak és, valljuk meg, kicsit unalmasnak tartott szerző életműve mennyi meglepetéssel szolgálhat azok számára, akik nem egyszerűen a hagyományőrzés muzeológusi szándékával fordulnak oda hozzá. Csak akkor csodálkozhatunk rá újra Aranyra, vagy Móricz örökérvényű szavait parafrazeálva, csak akkor nyithatjuk fel a gyászházzá vált Arany-panteon ablakait, hogy friss levegővel árasszuk el, ha végrehajtjuk az Arany-korpusz szövegkánonján belüli hangsúlyáthelyezéseket, az értelmezési kánont pedig sikerül bővítenünk olyan jelentések felmutatásával, amelyek a mai ember számára is számot tarthatnak az érdeklődésre. Mindez persze már nem a kétszáz éves, „hunyt mesterünkön” múlik.

Amikor Rozvány György többedmagával 1880-ban meglátogatta Aranyt akadémiai lakásában, a következőképpen számolt be a találkozás felemelő élményéről szalontai útitársa elragadtatott szavait idézve: „Hej de nagyszerű ember ez az Arany, pajtás! […] Nyugodtan mondom, hogy miután Budapestet, ujszületésü nagy alkotásaiban és Aranytól, a testi bajok elszenvedésének e hősies nagy példáját megláthattam, örömest halok meg.”

Rozványék Nagyszalontáról a fővárosba rándulván bevallottan a város újabban emelt és nyilvánvalóan a nemzet civilizációs haladásának bizonyítékaiként szolgáló épületeit, illetve nem utolsósorban Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című monumentális munkáját érkeztek megtekinteni. Rozvány elbeszélésében az egykori baráti viszonyt nem egyszerűen fölülírta a „nagyembert” körülölelő már-már kultikus áhítat, amit csak részben magyarázhatna a tehetségnek kijáró tisztelet, de azzal, hogy Aranyt magát is a nemzet életképességét és felvirágozását bizonyító monumentumok közé sorolta, tökéletesen lehetetlenné tette a személyességnek még a gondolatát is. Rozvány emlékezése azt demonstrálja, hogy Arany már életében sem volt megközelíthető – egyébként a részéről amúgy dokumentálhatóan mutatkozó tétova próbálkozások ellenére sem – az egyszerű földi halandók számára, lett légyen bármilyen régről datált ismeretség is a háttérben.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Arany monumentummá, érinthetetlen bálvánnyá válása mindmáig az egyik legfeltűnőbb és legalapvetőbb eleme a személyhez és az életműhöz való viszonyunk szerkezetének. Arany intézménnyé merevítésén („megszoborításán”) különféle időszakokban sokan és sokféleképpen dolgoztak időt és fáradságot nem kímélve. Már 1859-es Pestre költöztetése is egy nagyszabású terv jegyében, egyfajta kulturális, irodalmi centrum létrehozásának céljából történt, mégpedig annak a Csengery Antalnak a vezérletével és koordinálásával, aki a kor meghatározó kultúrpolitikusaként a Deák körüli értelmiségi holdudvar megteremtésén fáradozott. Arany halála után a róla való emlékezés kisajátítása és monopolizálása nevében a nagy hatalmú Gyulai Pál és a kiváló irodalomtudós és szintén személyes barát, Szász Károly emlékbeszédei teremtik meg azt a koordinátarendszert, amelynek tengelyein belül az Aranyról szóló legitim beszéd egyáltalában lehetséges. Ehhez járult még, nem utolsósorban, Arany fiának, Arany Lászlónak az életmű (hátrahagyott szövegek, levelek stb.) közzététele során elvégzett, „kegyeletes” szöveggondozói munkája, aminek folyományaként az apa és ezzel együtt a nemzet költőjének image-ével súrlódásmentesen összeegyeztethető szövegkorpusz létrejött. Arany László azonban nem csupán a kánoni és az apokrif szövegeket jelölte ki az Arany János hátrahagyott iratai és levelezése köteteiben, hanem a levelezésben elvégzett cenzurális beavatkozása révén Arany személyiségének, alakjának is meghatározó formálójává vált.

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy Arany-képünket egyszer s mindenkorra meghatározták az elsődleges emlékezet alakítói, hiszen az azóta töretlenül folyó filológiai kutatás (például a levelezés folyamatban lévő és pontos kiadása), vagy a szövegek újabb jelentéspotenciálját föltáró szövegértelmezések nyilván alakítottak és alakítani fognak az Arany-értésünkön. De azt azért bátran kijelenthetjük, hogy minden módosítás és korrekció igazából az Arany halála utáni egy emberöltőnyi (Voinovich Géza 1930-as években megjelent összegző szándékú, háromkötetes monográfiájáig bezárólag) időszakban kialakult Arany-képre irányul, belőle indul ki, és részben ide kanyarodik vissza.

Arany nemzeti intézménnyé, monumentummá, kis túlzással érinthetetlen bálvánnyá alakításának szándéka és folyamata egyfajta dogmatikus tudásrendet eredményezett, ami természetszerűleg előhívta azoknak a különféle intenciójú és különféle színvonalú, eretneknek számító nézeteknek az alternatív Arany-képét, amely mindig valamiféle valódibb, igazibb, őszintébb Arany felmutatását ígéri.

Az egyik első herétikus egyébként maga Arany volt, amikor is az 1856-os Kisebb költemények megjelenése utáni – gyanúsan összehangolt – kritikai méltatások egyike, mégpedig Greguss Ágost írása kapcsán kifakadt, hogy ne mondjam, „kiakadt” egy Tompa Mihályhoz írott levelében, persze részben a mellőzött és sértődött Tompát vigasztalván: „Kazinczy szokta volt mondani, hogy a temjénfüst is fojtós: te értesz engem. Szerencse, hogy ismerem azt, mi az enyém, s tisztában vagyok a felől, hogy a világ minden dicsérete sem képes verseimnek egy hajszálnyival több belbecset adni.”

Tompa egy válaszlevelében meg is fogalmazta azt a máig ható következményt, amely a túlzott dicsőítésből ered: „ebben a nagyon kinálgatásban sok ember étvágyat veszíthet.”

Arany úgy érezte, hogy tőle függetlenül alakul, vagyis pontosan tudta, hogy beleszólása nélkül alakítják az irodalmi image-ét, amely azonban már a legkorábbi stádiumában is a nemzet költőjének szerepét szolgáló kultikus elemekből építkezett. Erdélyi János – akinek vagy elfelejtettek szólni, vagy inkább nem volt hajlandó idomulni – korántsem elragadtatott recenziójára reagálva írta le azt a mondatot, amely tökéletesen jellemzi ehhez a kritikai folyamathoz, és egyáltalán az íróvá váláshoz való személyes viszonyát: „a magasztalás nem hogy elkényeztetne, de gúny, mint melyet kevéssé érdemlek a multra, – és nincs reményem, megérdemelni a jövőre nézve. Óhajtom, hogy ne szóljon rólam senki, – hagyjanak engem pihenni.” Ugyanis pontosan látta és érzékelte, hogy ebben a kultúr- és irodalompolitikai játszmában neki csak az „engesztelő áldozat” szerepe jut: vagy hagyja, hogy nagy embert csináljanak belőle a kor „királycsinálói” saját ambícióik szerint, vagy marad a nagykőrösi salétromos sivatag foglya. Gyulai Pálhoz írt 1857-es levele legalábbis erről a némileg (ön)ironikus tisztánlátásról tanúskodik a gyerekeinek felkínált vasbányarészvények kapcsán, amely megtiszteltetetésben előbb csupán Vörösmarty árvái részesültek: „A K. L. ajánlatát, igazad van, balgaság volna el nem fogadnom. Ha nem vagyok is oly nagy ember, milyet csináltok belőlem…”

Persze Arany mindezek ellenére (vagy mindezekkel együtt) elfogadta a neki fölkínált szerepet, és ezzel lépésről lépésre önként vált a „palota foglyává”, miközben elveszett autonómiáját siratta folyamatosan élete végéig.

Nem véletlen tehát, hogy az Arany-értésünk egyfajta sajátos palimpszesztként funkcionál már a legkorábbi kanonizációs szándékok és lépések óta. Az életmű aprólékosan kimunkált felszíne alól mindegyre áttetszik valami, ami izgalmasabbnak tűnik, vagy legalábbis valami, ami más. Arany esetében fordítva igaz József Attila híres sora: hallgat a felszín, fecseg a mély. Az 1850-es években az egyre nagyobb hatalomra szert tevő Csengery—Gyulai-kör ellenzéke (különösen a Hölgyfutár című lap körül táborozók) pontosan érzékelték annak az erőteljes szándéknak a következményeit, amely Aranyt állította az alakulóban lévő új nemzeti irodalom középpontjába. Kétségbeesett és némiképp erőtlen ellenkánonjukat Petőfire próbálták építeni, mondván, hogy ennek a „mostani Arany-láznak” csak egy Petőfit a központba állító kánon lehet az ellensúlya.

Arany és Petőfi szembeállítása már az 1840-es évek végén elkezdődött, amikor is Vahot Imre (Petőfivel és a Tízek Társaságával szakítván) Aranyt emelte lapjának népies költői pozíciójába, mondván, ha az Életképeknek van egy Petőfije, a Pesti Divatlapnak legyen egy Aranya. (Arany ki­zárólagos „dolgozótársa” lett a lapnak az 1847-es évre, ami majdnem Petőfihez fűződő barátságá­ba került.) Közismert, hogy a XIX. század máso­dik felének irodalmi ellenzéke mindvégig Aranyt mint bálványt támadva, Petőfiből igyekezett létrehozni a Gyulaiék intézményi túlhatalmával szemben a maguk alternatíváját. Ez alól az eredendő szembenállás alól majd Szász Károly és Gyulai emlékbeszéde húzza ki a talajt, amennyiben a két szerző ellenpontozó tipológiájával nem elválasztja, hanem az alapvetően antagonisztikus nemzeti karakterjegyeknek (sírva vigad a magyar) megfeleltetve a szerzőket (Petőfi lesz a szangvinikus, míg Arany a melankolikus), a nemzeti irodalom integer teljességében oldotta fel ellentétüket. Nagyjából azóta gondolunk úgy Aranyra és Petőfire, mint egymás kiegészítőire, és nem mint egymást kioltó ellenpontokra.

Az Arany-értésünk palimpszesztszerűsége több szinten is megjelenik az Arany-diskurzusban. Először is már a költő élete, egyénisége is folyton a kíváncsi, hitetlenkedő és ezért szinte paparazzóként kutakodó pillantásokat hívta elő az utókorból. Arany meglehetősen eseménytelen magánélete, szerelmi költészetének hiánya folyton újabb és újabb szenzációhajhász teóriákat és pletykákat indukált és indukál mindmáig. Ki volt (vagy valóban létezett-e) a Bolond Istók második részében megénekelt Klárcsi? Szerelmes volt-e a fiatal Arany Rozvány Erzsébetbe? A Wohl Janka emlékkönyvébe beírt, meglehetősen félreérthető sorok mögött mi húzódhat meg? De nemrégiben még egy apokrif szerelmes verseket tartalmazó Arany-kötet is „előkerült”, és jómagam is emlékezni vélek arra, hogy egy századvégi sajtóorgánumban véletlenül rábukkantam egy hirdetésre, ami Arany szerelmes verseket tartalmazó kötetét reklámozta (!).

Az idős költő betegsége, megrendült egészségi állapota a környezetében állandó beszédtéma volt (különösen 1870-es epebetegsége), de ami még meglepőbb, hogy a legutóbbi időkben is használt egyik középiskolás irodalomkönyvnek is szaftos témát szolgáltatott. Arany epeköveinek története ugyanis mintegy a nyilvánosság elől eltitkolt és a hivatalos képpel ellentétes, tehát „valódibb” jellemvonásokra enged következtetni. Mégpedig metaforikusan értelmezve az epebántalmakat a mogorva, emberkerülő, „epés” és a haragvó, betű szerint értve pedig a mértéktelenség, a torkosság és a harag bűnébe eső költő képzetét állítja szembe a nemzet sztoikus bölcsének képzetével.

Az Arany-szövegek kánonja is palimpszesztszerű tüneteket mutat. A mindmáig (1879 óta iskolai kötelezőként) a kánon origójába helyezett Toldi már az ötvenes években is terhes volt Arany számára, legalábbis Gyulainak egy 1854-ben írt levele erre enged következtetni: „Aztán meg, minden új dicséret, ami Toldira irányoztatik, rám nézve szemrehányást foglal magában; mert még most is ama szép reményeknél vagyok, mellyeket 847-ben táplált felőlem az irodalom…”

Az Arany által amúgy is egyfajta fausti szerződésként értelmezett Toldi (az ördöggel kötött szerződés, amely ugyan híressé teszi, cserébe azonban a nyugalmát követeli) rátelepedve az életműre azóta sem engedi az Arany-életmű sokszínűségének kitárulkozását. A Toldival szinte egy időben írt Bolond Istók szétfeszítette a korabeli irodalomértés kereteit (mind a műfaj, mind a népszemlélet tekintetében), nem véletlen hát, hogy az akkori kritika értetlenül szemlélte és tökéletesen figyelmen kívül hagyta. (Nem mellesleg a mai kortárs irodalomban oly népszerű verses regény egykori meghonosítója volt, vagyis nélküle sem Térey, sem Varró művei nem léteznének.) Vagy ott van a maga nemében tökéletes A nagyidai cigányok, amelynek nem az elhallgatás, hanem egyenesen a kiátkozás jutott osztályrészéül, amivel a magyar irodalomértést a kánon megfosztotta attól, hogy a Toldi mellett az új nemzeti irodalmiság egy alternatív kiindulópontot kapjon, ami annyit jelentett volna, hogy a magyar kánon kettős mintázattal rendelkezett volna, gazdagítva a magyar befogadó viszonyát az irodalmiság fogalmához és képzetéhez.

Közismert és folyton újra felemlegetett palimpszeszt jelenség az Arany-életműben a líra pozíció­ja is. Az Őszikék ciklus nyugatos újrafelfedezése már önmagában is azt a célt szolgálta, hogy a hivatalos, akadémikus Arany-képpel szemben végre az igazi Aranynak a sziluettje is kirajzolhatóvá váljon, nem utolsósorban (leginkább Babitsnál érhető tetten a szádék) saját elődválasztásuk kultikus processzusát szolgálván. Az ötvenes évek sokkal tragikusabb hangoltságú és líratörténeti szempontból is felforgatóbb korpuszával azonban még a nyugatosok sem nagyon foglalkoztak, ugyanis nem nagyon tudtak mihez kezdeni azzal a látásmóddal, amelynek a lényege a köztesség: a lerombolt régi és a fel nem épített új bizonyosság közötti kényelmetlen pozíció. Arany Világos utáni lírája (főleg az úgynevezett „elégico-ódák” az Örök zsidóval bezárólag) ugyanis olyan (mondhatni, „manierista”) episztemológiai pozícióban keletkezett, amely az addigi nagyelbeszélések érvénytelenné válásával és valamiféle új narratíva hiányában az emberi létezés rettenetének felnyílását eredményezte. (És mindez egy önmagát közönséges embernek tekintő, kálvinista családapa szeme láttára!) Mind a nemzeti organikus én-képzet, mind a keresztény antropológiai önszemlélet fölszámolódásának egyfajta dokumentációjaként tekinthetünk az ekkoriban keletkező szövegek nagy részére, miközben éppen ez idő tájt formálta a Csengery—Gyulai-iskola Aranyt a keresztény-nemzeti értékek sztoikus bölcsévé. Ekkoriban talán egyedül az éles szemű Erdélyi János vette észre az Arany lírájából áradó mélységes kétségbeesést (hogy ne mondjam: metafizikus rettegést), és persze azon nyomban a szemére is hányta a maga által követett „kiengesztelődés normájának” jegyében. Nem különösebben nehéz belátni, hogy a Világos utáni Arany-lírát miért takarja el Májá fátylaként az epika nemzeti méltósága és az Őszikék személyességének illúziója.

Az Arany-szövegek értelmezési gyakorlata és hagyománya is a fentiekhez hasonló palimpszesztszerű tüneteket mutat. Különösen a mindmáig népszerű balladák kapcsán figyelhető meg a hivatalos, kanonikus értelmezések dominanciá­ja és a szoros olvasás között keletkező diszkrepancia. Talán nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy ezek a szövegek egyrészt jelentős téttel bírnak a nemzeti identitásunk felépítésében és fenntartásában (nemzeti balladák), másrészt pedig olyan tabutémákat feszegetnek, amelyeknek a megfogalmazása még a modern társadalomban sem feltétlenül egyszerű feladat. A kettős könyvelés már a balladaműfaj Greguss Ágosttól származó és máig hatóan kártékony definiálásánál is ott munkálkodik. Greguss a „tragédia dalban elbeszélve” tökéletesen értelmetlen meghatározásával és annak különösen a tragikumfölfogásával észrevétlenül is a keresztény-sztoikus világrend keretei közé szorította az Arany-balladák értelmezési lehetőségeit, miközben Arany maga (éppen antik műveltségének és nem túl derűs világlátásának köszönhetően) inkább a görög fatalista tragikumfelfogás keretei között rajzolta fel hőseinek sorsát. A bűn-bűnbánat-kiengesztelődés koordinátái között élő hősök helyett inkább a vak és kíméletlen Sors csapásainak, a belső szenvedélye végzetének kitett szenvedő ember érdekelte ezekben a szövegekben.

Arany születésének bicentenáriumát ülve még mindig az a legizgalmasabb, hogy az amúgy kissé avíttasnak és, valljuk meg, kicsit unalmasnak tartott szerző életműve mennyi meglepetéssel szolgálhat azok számára, akik nem egyszerűen a hagyományőrzés muzeológusi szándékával fordulnak oda hozzá. Csak akkor csodálkozhatunk rá újra Aranyra, vagy Móricz örökérvényű szavait parafrazeálva, csak akkor nyithatjuk fel a gyászházzá vált Arany-panteon ablakait, hogy friss levegővel árasszuk el, ha végrehajtjuk az Arany-korpusz szövegkánonján belüli hangsúlyáthelyezéseket, az értelmezési kánont pedig sikerül bővítenünk olyan jelentések felmutatásával, amelyek a mai ember számára is számot tarthatnak az érdeklődésre. Mindez persze már nem a kétszáz éves, „hunyt mesterünkön” múlik.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s