Beszámoló a Kosztolányi-konferenciáról

Magyartanárok Egyesülete fényképe.A Magyartanárok Egyesülete 2017. november 25-én tartott konferenciájának középpontjában Kosztolányi Dezső munkássága állt. A konferenciát a Magyartanárok Egyesülete, a Kosztolányi Kritikai Kiadás Kutatócsoport és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Klasszika-filológia Tanszéke közösen rendezte.

 — Iványi-Szabó Rita írása

Arató László, az Egyesület elnöke köszöntőjében kiemelte azt az érdekes tényt, hogy Kosztolányi még sosem volt egyesületi konferencia tárgya. Ezt a hiányt az indokolhatja, hogy Kosztolányi életműve ma is igen népszerű (a diákok körében is), és jól tanítható. Ez a helyzet azonban veszélyeket is rejt magában, ellustuláshoz, elbutuláshoz vezet, ezért fontos és időszerű, hogy új nézőpontból, friss szemmel tekintsünk Kosztolányira. (Itt jegyezném meg, hogy ha konferencia témája nem is, nyári módszertani tábor kulcsfigurája viszont volt Kosztolányi: 2013-ban, Szabadkán.)

Ezután Dobos István köszöntötte az egybegyűlt magyartanárokat, és ismertette a kritikai kiadás rövid történetét: a 2007-ben indult, Hálózati Kritikai Kiadás elnevezésű projektet Szegedy-Maszák Mihály alapította, és 2012-ig vezette is, majd Dobos István vette át ezt a feladatot; a projekt kapcsán Veres András nevét is meg kell említeni, aki szintén részt vett az alapításban. A kritikai kiadás editio maior, azaz szövegkritika, tárgyi magyarázatok, keletkezés- és recepciótörténet és nagyon alapos hatástörténeti áttekintés tartozik az egyes szövegekhez. A kutatócsoport célja az összes Kosztolányi-mű összegyűjtése és tudományos igényű kiadása.

Az első előadást Veres András tartotta Fordulópontok a Kosztolányi-recepcióban címmel. Veres szintén felhívta a figyelmet Kosztolányi töretlen népszerűségére, amit – többek között – az Édes Anna alapján írt musical, vagy a Kaukázus együttes Édes Anna című száma (korhatáros szöveg!) is bizonyít. Kosztolányi első átütő sikerét A szegény kisgyermek panaszai című kötetével érte el, ezt az eladott példányszám és a kortársak méltatása bizonyítja, akik szerint ez a költő legsajátabb hangú és látásmódú műve. Kosztolányi is kiemelt szerepet tulajdonított ennek a művének, sokszor átdolgozta (erre majd Győrei Zsolt előadása tér ki bővebben). Idővel azonban terhessé vált Kosztolányi számára a kötet népszerűsége, más műveit (pl. Nero, a véres költő, Édes Anna), többre értékelte. A méltatások ellenére Kosztolányit a kortársak közül sokan „életidegen formaművésznek” tartották, és elismertsége nem vetekedhetett Ady, Babits, Móricz Zsigmond elismertségével, sőt a kortársak némelyike még Tóth Árpádot vagy Juhász Gyulát is többre tartotta. Németh László volt Kosztolányi egyik első olyan kritikusa, aki a versek mellett szépprózájának jelentőségét is felismerte. Az Esti Kornél-novellaciklust megjelenésekor például általános értetlenség fogadta, Németh Andor mondta ki elsőként, hogy ez a kötet a széppróza radikális megújítását jelenti. Kosztolányi Ady-pamfletje (Az írástudatlanok árulása) is ellentétes kritikákat kapott, egyesek a féltékenységet látták benne, Vas István azonban a szöveg bátorságát és a bálványdöntés erejét méltatta. Kosztolányi a PEN-Club elnökeként is megosztotta a közvéleményt, a konzervatív tábor végül lemondásra kényszerítette (Kosztolányi Dezsőné beszámolója a PEN-Club válságáról), Tengerszem című kötetét azonban egyértelmű elismerés fogadta. Egy író halála után az első egy-két évtized a döntő abból a szempontból, hogy mi marad meg a műveiből az utókor számára. Kosztolányi esetében azonban a recepciót a történelmi helyzet is erősen befolyásolta: a háborús fenyegetettség állapotában az író létértelmezése reális kiindulópontként igazolódott. 1938-ban két kismonográfia is megjelent róla, és felesége életrajzi regénye is napvilágot látott, a regénykiadások folyamatosan követték egymást, a 40’-es évek elején az iskolai tananyagba is bekerült – az író körül lassan kultusz képződött. Népszerűsége a háborút követően is töretlen mind az írótársadalom, mind az olvasóközönség körében, 1947-ben azonban Szabó Árpád klasszika-filológus támadást intéz személye ellen, a támadás valódi célja a polgári irodalom kiszorítása volt. 1949 után néhány évig nem is adják ki Kosztolányi műveit, a hivatalos kultúrpolitika Adyt éltette, pedig Németh Andor ekkorra már – revideálva korábbi nézeteit – Kosztolányi újszerűségét hangsúlyozta, és pályáját folyamatos művészi emelkedésként írta le. Művei csak 1956 után kezdenek újra napvilágot látni, sok új méltatás és értelmezés is születik, de elsősorban elbeszélő művészetét ismerik el, versei közül pedig a Számadás-ciklus kap kiemelt szerepet. 2001-ben a Korunk folyóirat körkérdése kapcsán a Hajnali részegséget választják a megkérdezett írók/költők a legszebb huszadik századi magyar versnek. Kosztolányi a gimnáziumi tananyagban is egyre nagyobb hangsúlyt kap. Ahogy az irodalomértésben egyre inkább az esztétikai szempont kerül előtérbe, úgy nő Kosztolányi elismertsége az írók körében is a 70’-es, 80’-as években. Esterházy már a Pápai vizeken ne kalózkodj! című szövegében is hivatkozik Kosztolányira, mielőtt az az Ünnepi beszéd és rekonstrukció, illetve az Esti című szövegeinek központi alakjává válna. A posztmodern az Esti Kornél-novellákat tartja legtöbbre és egyedüli előzményként számon – így az Esti Kornél a 80’-as évek prózafordulatának jelképévé vált. (Az előadás szövege letölthető.)

A második előadást Dobos István tartotta Elbeszélés és előadás kölcsönhatása Kosztolányi regényeiben címmel. Dobos István azt vizsgálja, hogyan profitál Kosztolányi prózája az előadás, az előadott szöveg jellemzőiből, és hogyan válnak egyes szöveghelyek szinte színpadszerűen plasztikussá, érzékelhetővé. Az előadás fogalma a regényben többfélét jelenthet: 1. egy jelent elbeszélése, az olvasó nézőként van jelen, 2. elbeszélt előadás (pl. színházi előadás a Pacsirtában), 3. előadott elbeszélés, azaz az elbeszélés tevékenységnek színre vitele, önreferenciális elbeszélés (pl. Vajkay Ákos lánya levelét olvassa). A 20. század eleji drámát az epikussá válás jellemzi, ezzel párhuzamosan a regény megnyílik a dramatikus hatások előtt, így a néző és olvasó szerepe is módosul, és párhuzamok fedezhetők fel a kettő között: például a színház az egyidejű észlelés lehetőségét kínálja, ez azonban megfeleltethető az első, letapogató, érzéki benyomásokra építő észlelő olvasási folyamatnak. Az előadás befogadása egyszeri élmény, de egy szöveget sem lehet többször ugyanúgy olvasni. És amíg a színmű előadása önmegmutatkozás (Erika Fischer-Lichte nyomán), addig a regény elbeszélt előadásában is megmutatkozik valami, amely egyébként megragadhatatlan. Az előadásban összemosódik érzéki és szellemi, jel és jelentés, Kosztolányi narrátora pedig hasonló helyzetet teremt: a hang és a látószög összetett viszonya folyamatosan mozgásban lévő jelentéseket indukál. Az előbb felvázoltak alapján szinte magától adódik a kérdés, vajon miért nem írt Kosztolányi színművet? Valószínűleg azért nem, mert a színmű nélkülözi a közvetlen elbeszélői megnyilatkozást, így az írónak a szóhasználat hangulatfestő, jelentésteremtő erejéről is le kellett volna mondania: például a lelki eseményekhez kapcsolódó jelzők Kosztolányinál felforgató hatásúak, nyelvteremtő erejük van, egy szöveget egészét újrarendezheti egy-egy egyéni jelző ismétlődése. Illetve egy előadásban a nem látható belső történések nehezen megmutathatóak, és Kosztolányinak fontos volt, hogy a szereplő és előadó közti különbség megmaradjon. A regényforma azonban gazdagodott az előadás bizonyos hatáselemeinek alkalmazása által, ilyen többek között a test teatralizálása (pl. Patikárius Jancsi, aki Annát is bábuként használja), vagy az elbeszélői tevékenység színre vitele, az öntudatlan szereplők jelenléthez juttatása. (Az előadás ppt-je letölthető.)

Harmadikként Gintli Tibor beszélt Kosztolányi költészetfelfogásáról (Kosztolányi költészetértelmezésének metafizikai vonatkozásai). Ugyan a nyugatos költészet metafizikai vonatkozásainak taglalása Paul DeMan szövegeinek hatására háttérbe szorult, azonban sem Ady, sem Kosztolányi költészete nem olvasható metafizikai kontextus nélkül, a kettő között azonban lényeges különbség van. Kosztolányi költészetének metafizikai kontextusa A szegény kisgyermek panaszai kötet keretverseiből olvasható ki: a végtelenség nem adott az ember számára. Ady ezzel szemben a látnok-költő szerepét vette magára (nem vátesz, hanem voyeur értelemben), aki transzcendens világokról közvetít. Kosztolányi ezzel szemben a metafizikait fikcióként gondolja el, megteremtett virtuális közegnek tartja, amely valójában nem létezik, a játék az, ami megteremti. Kosztolányi Ady-pamfletjében éppen ezt kritizálja: Ady „messianizmusát”, a látnok-költői szerepet nyílt gúnnyal fogalmazza át. Kosztolányi Ady-kritikája azonban a pamfleten kívül további szövegekben is felfedezhető, pl. a Marcus Aurelius című versben, amely szövegszintű egyezéseket mutat a pamflettel, illetve Ady-intertextus is található a versben (szív és fő egysége Kosztolányinál, míg Adynál Az Illés szekerén című versben a kettő szétválik és egymás ellen hat: „szívük izzik, agyuk jégcsapos”. Az emberben ott a végtelenség igénye, de a végtelenség mégsem élhető át az ember számára Kosztolányi szerint. Adynak rajongói vannak, szinte vallást teremt, ezt Kosztolányi a félműveltséggel és a műveletlenséggel hozza összefüggésbe: a halhatatlanság elérésében bízni félműveltség – a Marcus Aureliusban is megjelenik a félműveltség elutasítása. A másik szöveg, amely szinte nyíltan gúnyolja Adyt, a Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben című Esti Kornél-novella, amely az anagrammatikus névjátékon túl (…di Bandi) több Adyról ismert életrajzi elemet, anekdotát is beépít a szövegbe (Ady sem tudott jól franciául, kedvenc helye a Párizsi Magyar Csárda, ahol cigányzene van, a pénztelenség, a Gare de l’Este emlegetése, a külalak hasonlósága, a „kuruckodás”, a diáknegyed, a kulturális idegenség érzete, stb.). Kosztolányi a novellában tulajdonképpen ugyanazokat a bűnöket olvassa Cseregdi Bandi fejére, mint Adynak a pamfletben – érdemes tehát a két szöveget ebből a szempontból (is) összehasonlítani. Kosztolányi publicisztikai munkássága szorosan összefügg szépirodalmi alkotásaival, a kettőt olykor egymás tükörképeként is lehet olvasni.

Bengi László előadásának középpontjában Kosztolányi regényírói működése állt (A Kosztolányi-regények olvasása az ezredfordulón). 1. A korpusz kijelölése Kosztolányi regényeinek esetében nem egyszerű feladat, hiszen sem a pályaszakasz eleje, sem vége nem határozható meg egyértelműen. A regényírói korszak elején A rossz orvos című mű áll, amely 1920-ban jelent meg a Nyugatban, ekkor még az „elbeszélés” alcímet viselte, majd a következő kiadások során ez a műfajmegjelölés egyre változott: kisregény, majd regény lett az alcím. A pályaszakasz az Esti Kornél-novellákkal zárul, amely felidézi ugyan a regény műfaját, de mégsem regény, bár a ciklus különböző olvasási lehetőségeket is felkínál. Az is kérdéses, hogy mi a regény egyáltalán – lehetséges, hogy ezt a kérdést nem is feltétlenül szükséges megválaszolnunk. Kosztolányi Mostoha című szövege töredékes maradt, részben regény-, részben drámatöredékekből áll, ennek is nehezen meghatározható a műfaja. 2. További kérdéseket vet fel, hogy Kosztolányi regényeinek világát többszörös ellentmondások jellemzik, nincs egy kijelölt, a többi fölött álló perspektíva. Ilyen ellentmondások többek között: egyszeriség, véletlen – ismétlődés, okozatiság; körkörösség – célelvűség; megszakítottság – folytonosság; szándékok, tervek – véletlen, esetleges; beszéd és cselekvés alátámasztja egymást, vagy különválik. Az ellentétpárok mindkét tagja jelen van a szövegekben, de egyik sem válik egyedül érvényessé, uralkodóvá. 3. A nézőpont is sokszor kérdéses, A rossz orvosban a tisztán belső nézőpontról is kiderül, hogy valójában mégis külső fokalizációról van szó, és az elbeszélő többet tud, mint a szereplői – később aztán a regényekben mégiscsak erősödik a belső nézőpont szerepe, de pl. az Édes Annában nem dönthető el egyértelműen, hogy az elbeszélő részéről hangsúlyozott külső nézőpont mennyire belső nézőpont is egyben. A szereplők a belső nézőpont esetében sem válnak transzparenssé, saját maguk számára is idegenek maradnak olykor, belső feszültség és hasadtság jellemzi őket – az elbeszélői hang stabilitását azonban nem ingatja meg, hogy a szereplők megismerhetetlennek bizonyulnak. 4. Az utolsó fontos szempont a nyelv problémája, a szereplők minden értelemben különböző nyelveken beszélnek, így a szövegek tulajdonképpen állandóan elmaradó találkozások sorozataként is olvashatóak – nincs megértés, nincs valódi párbeszéd a szereplők között (az Aranysárkányban Novák és Glück Laci között majdnem létrejön valódi párbeszéd, azonban végül ez a kísérlet is meghiúsul). Ez a nagyon erős idegenség az elbeszélő nyelve által oldódik: a nyelvjátékok az utalások bonyolult rendszerét hozzák létre, egy-egy visszatérő motívum képes összekötni a szereplőket, annak ellenére, hogy azok egyébként képtelenek szót érteni egymással. 5. A regényekben sokszor tematizálódik a művészet szerepe is, magának a regényszöveg olvasásának a problematikája, amely az elhallgatás – megírás – beszéd, elmondás motívumaiban jelenik meg.

Győrei Zsolt A bűvös kulacs (avagy A szegény kisgyermek kifogyhatatlan panaszai) című előadásában A szegény kisgyermek panaszai ciklus alakulástörténetét mutatja be. A ciklus 1909 és 1935 között folyamatosan módosult, ez is mutatja, hogy nagyon tudatosan megkomponált kötetről van szó. Kosztolányi persze többször is elmesélte a ciklus keletkezésének mitizált történetét – azonban a mítosz folyamatos variálódása és romantikus kliséi (pl. hol anyját, hol apját kíséri ki a vasútállomásra, váltig állítja, hogy a cikluson sosem változtatott, stb.) erősen kétségbe vonják a szép történet igazságát. Valószínűleg – ahogy egy Csáth Gézának írt 1909. augusztusi levélből kiderül – először a ciklus első 18 darabja készült el, ebből a Nyugat 1910 áprilisában 17 verset közölt le (egy vers már korábban megjelent az Új Időkben, és a Nyugat valószínűleg ragaszkodott az első közléshez). Ekkor még a cím is más volt: A gyermekkor eclogáiból. A Nyugat-közlés után azonban megszületett a végleges cím is, és tíz újabb vers, amelyek a Vasárnapi Újság és a Reneszánsz folyóiratokban jelentek meg. Kosztolányi ezek után öt korábbi versét is beillesztette a ciklusba. 1910 júniusában jelent meg a kötet, és nagy sikert aratott, még abban az évben kiadták másodszorra is. Ezután keletkezett még 11 új vers, amelyek folyóiratban is napvilágot láttak, de marketing-szempontok miatt mégsem kerültek bele a harmadik kiadásba. A negyedik kiadás ugyanis nem az Athenaeum Kiadónál, hanem Tevan Andornál jelent meg 1913 karácsonyán, és Kosztolányi nagyobb bevételt remélt ettől a kiadástól. A negyedik kiadás 23 további verset tartalmazott az eddigi 34-en felül: ebbe beleszámít az új 11 vers, és az 1912 tavasza – 1913 karácsonya között született szövegek egyaránt. Majd Kosztolányi az 1907-1910 között írt versekből is beemelt hármat a ciklusba, és a Négy fal között című kötetből is átvett három verset (nem veszi ki teljesen, abban a kötetben is megmaradnak), így 57-re nő A szegény kisgyermek panaszai ciklus verseinek száma. 1919-ben újra kiadták az immár összesen 60 verset tartalmazó kötetet (három vers került bele korábbi kötetekből), majd az utolsó kiadásban a ciklus négy új verssel bővült, ebből kettő új szöveg, kettőt régebbi kötetekből emelt át Kosztolányi. A mennyiségi bővülés mellett érdekes kérdés, hogy stilisztikailag hogyan gazdagodik a kötet: egyes szavakat Kosztolányi magyarra cserél, pl. luftballon – léggömb. Egyes verseket pedig tudatosan igazít a ciklushoz – érdekesség, hogy az ilyenképpen módosult versek alakjai párhuzamosan élnek tovább az egyes kiadásokban, mintha az egyes versek írási módja nem önmagában létezne, hanem egy-egy kötet kompozíciójához tartozna szervesen.

Szilágyi Zsófia Kézirat, lapkivágat, novelláskötet, szöveggyűjtemény, szövegváltozatok – Milyen haszna lehet a kritikai kiadásnak az oktatásban? című előadásban azt a kérdést járja körül, hogy az irodalmi intézményrendszer legalább részletes ismerete fontos lenne a diákok számára.

Egy novella – számos lehetséges kontextus:

Egy novella mindig valamilyen egészben jelenik meg előttünk, ez akár az időrend is lehet, vagy a kötetkompozíció. A kronológia restaurálása azonban elfedi a köteteken végzett munkát (ahogy az előző előadásban is láttuk, egy kötet alakulása nem zárul le a megjelenéssel). A recepciótörténetet alapvetően a kötetekhez lehet társítani, a kortársak a novellákkal kötetben találkoznak, illetve lapokban. Érdemes lehet megvizsgálni Kosztolányi és a sajtó kapcsolatát is, Kosztolányi újságírói szerepkörét – a korabeli sajtó jelentősége, műfajai (tárca, novella, tudósítás, interjú), szintén a tananyag részét képezheti. Fel lehet hívni a figyelmet arra, hogy milyen állomásokon megy keresztül egy szöveg, amíg az író kezétől eljut az olvasó szeméig – akkor és most, Kosztolányi korában és napjainkban. A legfontosabb különbség, hogy amíg régen a barátok, családtagok, szerkesztők véleménye volt mérvadó, addig ma egy szerző bogbejegyzésként is publikálhatja művét, vagy annak egy részletét, így szerezve visszajelzéseket. Míg Kosztolányi idejében számos lapban megjelent egy szöveg (Trianon előtt rengeteg napilap létezett, amelyek mind igényelték a szépirodalmi szövegeket), addig ma egy szöveg maximum egy folyóiratban jelenik meg (vagy egyben sem). A kötetben való megjelenés sem zárta le régen a szöveg alakulástörténetét, hiszen ezek után a szöveg még további folyóiratokban megjelenhetett – ma már ez az állomás kimarad, ellenben fennáll a lehetősége, hogy a szöveg átkerül más médiumba, pl. filmet készítenek belőle. Fontos felhívni a figyelmet a töredékek jelentőségére is – több oka is lehet annak, hogy egy szöveg töredékben marad, pl.: magánéleti válság, halál, félelem a reakcióktól, az ötletet végül elveti a szerző, vagy nem képes megbirkózni a témával. Érdekes szempont továbbá a kéziratos hagyaték sorsa, amelyet több tényező is alakít, pl. az örökösök viszonya az őrzött anyaghoz. A szövegeken végzett munkát elsősorban a kéziratos hagyaték alapján lehet feltérképezni – ebből a szempontból említésre méltó, hogy Kosztolányi rövidebb írásainak kéziratát nem őrizte meg, a szövegen mindig változtatott egy picit, így az első közlések lettek a későbbi kiadások alapjai. Ebből már világossá válhat a diákok számára, hogy egy könyv megszületése bonyolult folyamat, és hogy egy mű mindig egy irodalmi intézményrendszerben születik és jelenik meg.

„Négykezesek”

A délelőtti előadásokat – amint az már megszokott – a délutáni szemináriumok követték, az újdonság ezúttal abban rejlett, hogy az ún. „négykezes” szemináriumokat az Egyesület és a Kutatócsport egy-egy tagja tartotta közösen. Hudáky Rita magyartanár és Takács László klasszika-filológus (A Nero, a véres költő kritikai kiadásának szerkesztője) Kosztolányi Marcus Aurelius című versének tanórai feldolgozásához kínáltak feladatokat, ötleteket és szempontokat. A ráhangolódó feladat szerint magyar költők különböző versrészleteiben kellett a sárga szín szerepét megvizsgálni, értelmezni. A feladat során rácsodálkozhattunk, hogy egy egyszerűnek hitt színjelölő jelző milyen sokféle értelemben szerepelhet, és milyen nagy hatással lehet a kontextusára. A feladat kapcsán elgondolkodtam azon, vajon érdemes-e a diákokkal előre megbeszélni a sárga színhez társuló metaforikus jelentéseket, vagy pedig termékenyebb, ha mindenféle előzetes tudás nélkül gondolkozhatnak. A ráhangolódást, amely kis csoportokban zajlott, szintén csoportmunka követte, de ekkor már a Marcus Aurelius című vers vizsgálata volt a feladat (amelyben a sárga és az arany színek szintén kiemelt szerephez jutnak). A csoportok különböző szempontok alapján közelítettek a vershez – a szempontok relevanciáját, átgondoltságát az is mutatta, hogy a megbeszélés során szépen kikristályosodtak – az eltérő szempontok ellenére – a vers legkérdésesebb pontjai, pl. az „(…) Álarcomat itten elvetem, aztán / ujra felöltöm (…)” sorpár értelmezhetősége, illetve a „ki beszél”, pontosabban, „hány hang szólal meg?” problematikája. Takács László azt a feltevést képviselte, amely szerint az 5-7. szakaszban maga Marcus Aurelius szólal meg, így két beszélő van a versben. Az mindenképpen érezhető, hogy az 5-7. szakasz modalitása némileg eltér a megelőző és záró szakaszoktól, véleményem szerint azonban elképzelhető az is, hogy a beszélő itt önmagával, vagy egy elképzelt Marcus Aureliusszal folytat párbeszédet. Így a belső vita képzelt, az olvasók számára nem hallható válaszai idézik elő a hangnemváltást, az erősebb modalitást, akár a nézetek néminemű eltolódását is [„(…) az, aki él és az, aki fél és / látja a törvényt reszketve, de higgadt / lépttel megy a sirhoz, az értelem égő / lámpája kezében (….)” – „(…) Hős kell nekem, ő, ki / déli verőben nézi a rémet (…)”] A felvetésről szóló vita, ha lezáratlan maradt is, mindenképpen termékeny, akár osztálytermi környezetben is, hiszen a komplex szöveg szorosabb olvasásához, mélyebb megértéséhez vezethet.

 

A konferencián készült képek megnézhetők: itt

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s