„Minden titkok Adyja” – A Magyartanárok Egyesülete konferenciájáról

Képtalálat a következőre: „ady”„Én félek tőled, Endre, túl sokat iszol.
Nem hagyod szóhoz jutni azt, aki kicsi.
Mindenre azt mondod, hogy vér meg én meg új.
Manapság már a régit, az ezüstöt szeretjük.
Amikor te kerengtél, törni-zúzni mentél,
még volt jövő. A nőket a jövőnek szeretted,
léptél tovább. A csúnya, a rossz szót is leírtad.
Nem venné be a gyomrod, hogy itt finomkodok.
Addig romlott a véred, megláttad az Istent:
arany volt, nem ezüst. Gőzzé változtatott.
Énrajtam csak nevet és kerget körbe-körbe,
hiába, száz év – száz év. Megöregedett.
De még mindig világít ott messze valami.”

– Iványi Szabó Rita beszámolója

Nádasdy Ádám Adyhoz címzett verse, amely a Látó folyóirat 2019. januári AdyLátó számában jelent meg, világosan és egyben művészi igénnyel fogalmazza meg azokat a központi gondolatokat, amelyek a költőhöz való viszonyunkat most, 100 évvel Ady Endre halála után meghatározzák. Nem véletlenül választotta tehát Arató László (a Magyartanárok Egyesületének elnöke) sem ezt a verset az ME 2019. november 9-i Ady-konferenciájának mottójának. Arató László a megnyitóban hangsúlyozta, hogy Ady-képünk korántsem problémamentes, azonban a problémákkal – adott esetben az Ady-líra tanításának nehézségeivel – való szembenézés, illetve az irodalomtudósok számára saját Ady-képük revíziója, és ezek (tehát a tudomány és az oktatás) egymásra hatásra mindenképpen termékeny lehet. Az Ady-konferencia célja tehát nem elsősorban és kizárólagosan a megemlékezés (az idei Ady-centenárium kapcsán), hanem a lanyhuló Ady-recepció ellenére mégis létrejövő új tudományos eredmények „eltanulása”, tanári eszköztárunk bővítése, az Ady-költészet rétegeinek újraértelmezése.

Az első szekciót Gintli Tibor előadása nyitotta, aki éppen az újraértelmezés egyik lehetőségét vázolta fel a voyant és vátesz költőszerepek elemzésével. Kapcsolódva a bevezetőhöz Gintli Tibor felvázolta, hogy napjainkban nincs könnyű helyzetben az Ady-kutatás, hiszen ízlésvilágunk, szemléletmódunk igencsak eltér Adyétól (az irónia teljes hiánya, a versekben megjelenő szuperegó nehezen hozzáférhető) – termékeny és izgalmas lehet azonban ez a szemléletbeli/ízlésbeli távolság is. Majd a kétféle költői szerep fogalmi ismertetése következett: tulajdonképpen mindkettő jelentése „látnok”, a voyant (fr. eredetű) azonban olyan metafizikai kontextussal rendelkezik, amely Platóntól egészen a modernségig húzódik – ennek a szerepnek egyik emblematikus megfogalmazása Baudelaire Kapcsolatok című verse, amelyben a fizikai világ jelenségei mint jelképek összefonódása, mint a metafizikai világ sugalmazásának megtapasztalása jelennek meg a beavatott előtt. Ez a felismerés eufóriához vezet: ezen a ponton kapcsolódik a voyant fogalma a misztika régi tradíciójához, bár a modern költő világlátása ambivalens: a metafizikai igény mellett a kétely is jellemzi. A vátesz sokkal inkább a közösség jövőjét előrevetítő költői szerepkör, a társadalmi szerepvállalás a szerep központi eleme. Hiányzik belőle a metafizikai kontextus, a vátesz költő nem kap sugalmazást, jövőbelátó képessége saját zsenialitásából ered. Már az Augustus-kori irodalomban megjelenik a vátesz költői szerepe (olykor pejoratív felhanggal); Vergilius az első, aki ebben a szerepben mutatkozik, de Horatiustól sem idegen. Az Aeneis-ben Apolló isten által inspirált jóslat közvetítője a vátesz, Horatius ódáiban pedig szintén található a közösség egészére kiható üzenet, de metafizikai összefüggésbe illeszkedik, tulajdonképpen az is sugalmazott. (Horatius lírájában tehát felmerül a két költői szerep összebékítésének lehetősége is.)

Ady esetében már Király István – persze ideológiai alapon – felveti a két fogalmat, de a materialista olvasat a voyant szereplehetőségét tagadja, a váteszt állítja előtérbe. Valójában azok az Ady-olvasatok, amelyek a metafizikai kontextust hangsúlyozzák, nem túl tudományosak, az igazán tudományos igényű monográfiák pedig nem fogadják el a baudelaire-i költőszerepet. Ezt a szerepet a formálódó Ady-kultusz, Trianon átélése és a marxista irodalomtörténet-írás is elutasítja. A rendszerváltás után pedig olyan elméleti inspiráció jelentkezik (dekonstrukció), amelyet szintén a „metafizikátlanítás”, a tendenciózus „szimbólumirtás” jellemez (mert a szimbólum hamis látszata a teljesség metafizikai sugalmazása). Ady költői képeinek nagy része pedig allegória és szimbólum között inog. Érdemes viszont megfigyelni, hogy Ady politikai publicisztikájának és lírájának érvelésmódja elválik egymástól: a „sors” fogalma, mint az egyéni létértelmezést is meghatározó, transzcendens fogalom (ld. Az Illés szekerén című kötetét) a politikai jellegű szövegekben is fontos szerepet kap. A két költőszerep kapcsolatainak, összefüggéseinek megfigyelése érdekes következtetésekhez vezethet: a kutatás további irányát kijelölheti az a kérdésfelvetés, hogy Ady vátesz-szerepű, a kollektivitás sorsáról beszélő szövegei milyen viszonyban állnak az egyéni létproblémát tárgyaló versekkel. Az előadást néhány konkrét verspélda zárta, amely választ adhat a feltett kérdésre. Gintli Tibor az egyik emblematikus közösségi verset, a Csák Máté földjén címűt hozta példának, amelynek kulcsszavait alaposabban szemügyre véve kitűnik, hogy ugyanazok a saját lírai hősről szóló versek kulcsszavai is (pl. büszke, vér, hit [mint a hit igénye és lehetetlensége] stb.). Azonos a versek hangütése is: az extatikus hangot, a mámor-igényt állandó elégikus törések kísérik – a forradalmi versek lelkesültsége a mámor sajátos formájaként is értelmezhető. A Hunn, új legenda című versben például egyszerre jelenik meg a társadalmi passzivitás és az ezzel összhangba hozható egyéni rezignáció képe. Jelképes értelmű az a kötetszerkesztési megfontolás is, amely Az Illés szekerén kötetben egyszerre szentel önálló ciklust az istenes és a forradalmi témájú verseknek.

Mekis D. János nagy ívű előadásában az Ady-recepció főbb irányait vázolta fel (az előadó két ide kapcsolódó tanulmánya olvasható ITT és ITT). Ady hatása sok viszontagság ellenére még ma is élő, a recepció megújulni látszik. A hatástörténet alakulása már szinte közvetlenül Ady halála után sem volt egyértelmű; míg Ady temetésén tömegek vettek részt (amint az a felújított filmhíradóban is látható – filmhíradók 100 éve), addig Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című kötetében éppen az Ady iránti érdektelenséget teszi szóvá (Ady a Szfinx hátán, 1919). Ady hatása tulajdonképpen 1906–14 között volt a legnagyobb, irodalmi „sztár” volt ezekben az években, botrányhős és elismert költő egyszersmind. 1914-től azonban jelentősége csökken, 1918-ig nem jelent meg új kötete. A háború végén – A halottak élén kötetnek köszönhetően is – újraéledt az Ady-kultusz, és egyben megindult a harc Ady „örökségéért”. Itt indult el annak a politikai-ideológiai kisajátításnak a folyamata, amelynek során minden csoport létrehozta a maga Ady-kánonját. A recepciótörténet kiemelkedő alkotásai Pintér Jenő 1941-es kötete, Kenyeres Zoltán és Veress András recepciótörténeti-áttekintései, valamint Eisemann György tanulmánya A magyar irodalom történetei című kézikönyvben (Eisemann György: Modernitás, nyelv, szimbólum). Ady hatása azonban feltételezhetően nem csak politikai-ideológiai, hiszen szövegszerű hatás nélkül nem jöhet létre kultusz sem. Ez a szövegszerű hatás felfedezhető például Szabó Dezső Ady-esszéiben, vagy Az elsodort falu című regényében – Révész Béla, Bölöni György, Hatvany Lajos szövegei viszont baloldali Ady-képet tárnak elénk. Ez a kétosztatúság akár félrevezető is lehet – Schöpflin Aladár szövegei politikailag visszafogottabbak. Arató László Ady az iskolában című tanulmánya éppen azt taglalja, hogy a negatív Ady-kép milyen károkat okozott az életmű értelmezésében (Iskolakultúra 24. évf. 3. szám).

Az utóbbi harminc év recepcióját a következő kulcsszavak jellemezték leginkább: vátesz, zseni, totalitás-igény, csoportszellem, modorosság, pátosz, az „Én” hipertrófiája, metafizikai illúzió – ezeket a kulcsszavakat vizsgálva némiképp negatív kép rajzolódik ki. Ennek ellenére Ady hatása a kortárs irodalomban jól kimutatható, akár Kemény István, akár Térey János költészetére gondolunk (ezekről a párhuzamokról – alapos verselemzésekkel alátámasztva az érvelést – a fent említett Arató-tanulmányban olvashatunk bővebben).

Ady elhelyezhető a konzervatív irodalomban is – első köteteiben késő-romantikus, Petőfi-epigon lírát írt, bár már ezekben a kötetekben is felfedezhetők „modern” versek. A kérdés az, hogy ez a későromantikus nyelv hogyan válhat a nagy szimbólumokkal dolgozó Ady költői nyelvévé? Ady modernség-beli helyezete sem egyértelmű, főleg azután nem, hogy kialakult a nagyváradi „Holnaposok” és a pesti „Nyugatosok” ellentéte (ld. A duk-duk affér). Valójában mindkét tábor ki akarta sajátítani magának Adyt, ő maga viszont a saját költészetét úgy akarta definiálni, hogy az külön idiolektus legyen. Ady korai költészetét érdemes lenne megvizsgálni a modernség és a későromantika felől is, Reviczky szerepe/hatása is kérdéses. Ady szimbolizmusa is több szempontból értelmezhető (pl. a ballada felől is); Horváth János 1910-ben Ady költészetének fontos sajátosságaként emeli ki, hogy Adynál a szimbólum tárgyiasul, elszakad a puszta metaforától. Balázs Béla pedig azt írja Adyról 1919-ben, hogy minden metafora „elevenítő”, tehát mitikus: Ady lélekmítoszokat használ, amelyek mitológiává épülnek fel. Ady „balladás” versei juthatnak ennek kapcsán eszünkbe, pl.: Harc a Nagyúrral, Az ős-Kaján, Halálvirág: a Csók stb.

A továbbgondolkodásra ösztönző kérdésfelvetéseket követően Szénási Zoltán előadását hallgathatták meg az érdeklődők. Szénási – akinek kutatási területe elsősorban a konzervatív irodalomkritika – azt vizsgálta, a jobboldali radikalizmus Ady-recepciója hogyan alakult az idők során. Előadásában főként az Új Nemzedék című folyóiratra fókuszált, amely a megindulástól számított első tíz évben a jobboldali-radikális vonalat képviselte, majd 1922-ben bekövetkezett egy törés: megváltozott a kiadói háttér, és az irodalmi irány. A lap kezdeti korszakában Milotay István volt a főszerkesztő, a lap ellenzéki irányt követ (1918-ig), a Függetlenségi Pártot támogatja, és a századelő katolikus kulturális modernizációjának a meghatározó alakjai tartoznak ide. Ezek a szerzők a Nyugat-ban is publikálnak. 1915-ben, amikor Rákosi Jenő Ady, Babits ellen indít sajtókampányt, megszólal az Új Nemzedék is: elhatárolódik a nacionalizmustól, és a zsidó internacionalizmustól egyaránt. És bár 1919 előtt az antimszemitizmus nem volt jellemző, az Új Nemzedék hasábjain mégis hangot kap 1915-ben. A lap úgy értékeli a századforduló modernizációs folyamatát, mint amit tulajdonképpen keresztény magyarok indítanak el, de a „hivatalos” irodalom elutasítja (Gyulai, Beőthy, Rákosi Jenő), ezért a fiatal írók kénytelenek a zsidó nagytőkéhez fordulni, ahol megjelenik egy látszólag szabadabb légkör lehetősége, valójában azonban a zsidóság kisajátítja végül ezt a modernizációs törekvést. A Tanácsköztársaság bukása után a Központi Sajtóvállalat (a jezsuita Banga Bélával az élen) adja ki a lapot – Ady kapcsán egy 1919-es cikk lehet említésre méltó, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy Ady tulajdonképpen hogyan válhatott az Őszirózsás forradalom költőjévé – valószínűleg azért, mert a papok és urak ellen írt. Az 1921-es Nyugat-számra, amelyben az Adyhoz kapcsolódó összes írásos emléket gyűjtötték össze, született egy válasz az Új Nemzedékben is – az újság az antiszemita diszkurzusba illeszkedő mi-ők ellentét hangsúlyozására törekedett, amint az egy Kosztolányinak tulajdonított hét részes cikksorozatból is látható. A keresztény koncentráció szerzői köre (Tormay Cécile, Szabó Dezső, Szegfű Gyula, Kosztolányi) végül – sok bizonytalanság után – úgy tűnik, mégsem veszi be Adyt a nemzeti kánonba – bár Prohászka a „fajmagyarok” közé sorolja, de végeredményben mégis a modern dekadencia képviselőjeként tartják számon.

Rákai Orsolya előadásában egyszerre vázolta fel a kultusz fogalmának elméleti háttérét és elemezte az Ady-kultusz természetét (az előadás ppt-je ITT megtekinthető). Rákai is kiemeli, hogy Ady befogadástörténete nagyon vehemensen indult, de most már lámpással kell keresni az Ady-kutatókat. Ennek az érdektelenségnek több oka is lehet, az egyik épp a kultuszban keresendő: mivel Ady már szinte pályája kezdetétől zászlóvivő szimbólum, ezért nehéz a szövegeihez hozzáférni. Az 1929-es, Kosztolányi-féle Ady-revíziós vita éppen ezt emeli ki: az Ady-kultusz miatt nem lehet az egyes szövegeket differenciáltabban szemügyre venni. A kultusz és a kánon nagyon jelentős szempontok, akár az Ady-kutatás kapcsán is, de felmerül a kérdés, hogy vajon mit tudunk valójában a működésükről? A kultuszkutatás tulajdonképpen az 1990-es évek fordulójától indul, első fontos műve Dávidházi Péter Shakespeare-monográfiája. Margócsy István A magyar irodalom kultikus megközelítései című tanulmánya az ItK 1990/3. számában is fontos mérföldkő – de az egész lapszámban a kultuszkutatás korai dokumentumai olvashatók. A kérdés az, hogy a kultikus és a kritikai beszédmód milyen viszonyban van egymással, elválaszthatók-e egymástól, hogyan függ össze ez a két beszédmód, milyen átjárások vannak köztük, és miért. Fontos kérdésfelvetés még az is, hogy vajon történetiesíthető-e a kultikus fázis? Vajon ez valamiféle belépő szint, amit az irodalmi kutatás majd „kinő”? Részben igaz ez a felvetés, de azt is észre kell vennünk, hogy a kultusz nyelve nem kopik ki a kritikai nyelvből, hanem az irodalom „külkapcsolati nyelve” lesz, amely az egyre összetetteb szakmai diszkurzusból redukciókat hoz létre, és ezeket fel tudja használni az egyéb társadalmi részrendszerekkel való kapcsolatában (pl. gazdaság, média, jog, oktatás, politika, stb.). Bourdieu szerint a kultusz ugyan heteronóm beszédmód, de nehéz eldönteni, hogy az irodalom hozza létre önmagáról (ez lenne az érdeke) vagy pedig kívülről kapja, idegenként. Változnak-e a kultusztípusok az idők során? A kultusz tulajdonképpen akkulturáció, integráló, és csoportképző funkcióval is rendelkezik. A 19. század első harmadában létrejön az irodalom „respublikája”, amely egyre népesebb és differenciáltabb lesz, a tömegsajtó elterjedése pedig sajtó és gazdaság szoros kapcsolatát eredményezi. A kultusz a 19. századi kapitalizmus látens nyelvévé válik – közös nyelvként segíti a társadalmi területek közti kommunikációt – a szimbolikus és az anyagi tőke az irodalomban is egymásba fordíthatóvá válik. A művészi szabadság és az irodalmi respublika a piac és a verseny fogalmaival kerül párhuzamba, és mint ahogy elvileg a profit, ugyanúgy a műalkotás is kimeríthetetlen. A kritikai értékelés az, ami segít „kitermelni” a műalkotásból a kimeríthetetlen értéket, viszont megjelenik az uralhatatlanság veszélyes érzete is, hiszen az értelmezések száma is végtelen lehet. Az irodalom „kettészakad”: az értelmezői nyelvek és a kritikai-esztétikai értékrendek kettőssége jellemzi. Már nem létezik egy egységes norma, amely az egész irodalmi rendszert meghatározza, így a sokfélévé vált rendszerben a „rátalálás” lesz a lényeg. A kánon fogalma és szerepe is megváltozik, funkcionálissá válik, tulajdonképpen csomóponti szerepet töltenek be a hálózatban a kanonikus szövegek/szerzők. Ezek a csomópontok azonban kívül esnek a kritikai hozzáférhetőségen, hiszen rajtuk keresztül lehet sok más csomópontot, szerzőt, művet elérni – ha tehát egy csomópont meginog, akkor a rendszer összeomolhat. Ady is ilyen csomóponti szerepet tölt be, tőle kiindulva értelmezzük az egész modernséget. Éppen erre hívja fel a figyelmet az Ady-revíziós vitában Kosztolányi, akinek vitaindító cikke 1929-ben jelent meg A toll című hetilapban Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről címmel. Érdemes lenne ezt a sokat vitatott szöveget is a kultusz felől olvasni, Kosztolányi azt a kultuszt ítéli el, amely úgy elfedi az Ady-szövegeket, hogy nincs lehetőség a kritikai hozzáférésre. A költészet és a politika keveredése sem szerencsés Kosztolányi szerint. Az Ady-kultusz olyan modern szakmai kultusz, amely egyrészről hierarchikus (az irodalmi „köztársasággal” szemben), másrészt eleve megelőlegezi az értékpozíciót. Ady maga is részt vett a kultusz építésében, de ezzel a modern magyar irodalomra is felhívta a figyelmet.  

Eisemann György az Ady-líra olvasásának lehetőségeiről beszélt előadásában. Az Új Versek kötet egyik jellegzetessége a benne megszólaló költészet abszolút egyediségének (tév)képzete: Ady beszédén kívül nincs más autentikus lírai beszéd: ami ehhez hasonlít, az felesleges, ami pedig különbözik, mellékes. Ez a szerep tulajdonképpen a romantikus próféta-szerep kései, eltúlzott válfaja – Adyt olvasni tehát csak elfogultan, szinte ihletett költőtársként lehet; józanul, kritikai szemlélettel nem érdemes. Eisemann a kötet nyitó versét vizsgálta alaposabban: milyen program jelenik meg ebben a mindent elsöprő lendületű beköszönésben, amely egyszerre szól a költőként megjelenő Vazul hangján, de szól magáról erről a hangról is. A líra alapvető jellegzetessége, hogy a (minket megszólító, vagy helyettünk beszélő) hang a hordozója (még néma olvasás esetén is), a hangzás a fontos, és a hang eredete nem csupán a lírai én (vagy az olvasó). A versbeli beszélő hangja a nyelvi médium orális örökségéből eredeztethető. A nyelvi emlékezetet a lejegyzett írás és a memóriában tárolt beszéd egyaránt őrzi. A költői szereplő a versben az énekes Vazul, ő őrzi memóriájában a Vereckénél hallott keleties dalokat – de ezek a dévényi líra nyugatias újdonságai szerint szólalnának meg – így lesz a vers „mégis új és magyar”. Ami a versből hiányzik, amire nincs utalás, az az írás, a dalok archiválása, a lejegyzés. A „szárnyaló dal” képe Homéroszt idézi, egyfajta írásbeliség előtti beszédhelyzetet idéz fel, amelyben az oralitás szerepe kizárólagos, az archiváló szerepű írástól pedig feltűnően elzárkózik a szöveg. A dal addig szárnyalhat szabadon, amíg énekesét (Vazul) el nem némítják (ólmot öntenek a fülébe, megvakítják), így Vazul beszéde sosem válik textualizálhatóvá, a költemény maga viszont mégis nyomtatott szöveg (csak így léphet be a modern irodalmiság terébe). A vers hangja azonban nem a modern kultúra írásbeliségének közegéből hallható ki. A vers tulajdonképpen radikálisan tagadja önnön literalitását. Ezt Kosztolányi is észreveszi, ezért lesz ez a beszéd „írástudatlan”, a betű a kimondott szóra utal. Olyan beszéd ez, amely elfelejtette az írást, és csak a nyelv hangzó emlékezetében hagyományozódó örökségként válik hozzáférhetővé. McLuhan írja Blake költészetéről, hogy az a grafémikus közvetítést tagadó poézis, tulajdonképpen közvetlen imagináció. Ez a poézis csakis a hallható nyelv médiumában hagyományozódik – nem az írásbeliségből, csupán az írásbeliség által szólal meg.

A vazuli szerepben így a hang és az írás viszonya erősen konfliktusos. A magyarság számára az államalapítás korában az írásbeliség az európai színtéren való megmaradás egyik kulcsa, az életben maradás feltétele – ez kerül szembe az oralitás anyanyelvi tapasztalatával – e feszültség mentén alakulhatott ki a latin, majd a magyar írásbeliség, de ezzel párhuzamosan tovább élt egy, az oralitásra támaszkodó nyelvhasználat (ennek jelenléte minden korban nyomon követhető, pl.: prédikációk, históriás énekek, kuruc dalok, népköltészet). A skripturalitás egyszerre ellenség és megtartó erő, viszont elementáris erővel tör elő a beszéd, amikor felszabadulhat a betű fogságából. Ady tehát a látható és hallható nyelv feszültségét radikalizálja a nyitó versben. A Nyugat viszont – Nietzsche filozófiájának ellenében – az európai és a hazai műveltség literális tradíciójára hivatkozik, programja mégis a Keletről Nyugat felé vándorló magyarság szimbolikus útja. Ignotus például Anonymus Gestáját írja újra, Csaba királyfi vándorlását. Ady elutasítja a nyelvművészetet – ezen a ponton ütközik a Nyugat eszméjével, de így jobban látszik egyedisége is. Az írásbeliséget elutasító vazuli szerep Ady későbbi verseiben is sokszor felfedezhető, pl. A föltámadás szomorúsága című versben az elmosódó írásjelek képe utal vissza erre. Ha a beszéd anyanyelv, akkor az írás mostoha. A Sípja régi babonának című költeményben a versbeli beszélő ugyanolyan hallgató, mint az olvasó; az „issza-vissza” rímpár pedig a Ki a Tisza vizét issza… kezdetű népdalt idézi. Az írásművelet alárendelt pozícióját Ady más helyeken is sokszor hangsúlyozza, pl. az Özvegy legények tánca című versben is az írás és a beszéd antagonizmusa jelenik meg: a tánc a vers végére az írás mozdulatlanságába dermed, amikor a látható nyelvbe rögzül. A látomás látható jele a nagybetű lesz Ady költészetében, egymás képi szövetségeseivé válnak, hiszen az (indokolatlan) nagybetű megsérti a lejegyzés rendjét, a helyesírás önkényes használata felhívja a figyelmet önmaga konstruált voltára (pl. a Kocsi-út az éjszakában című versben az Egész nagybetűs írása jelzi a totalitás képzetének megtörését). A hang akár az életben maradás feltétele is lehet, mint pl. a Jó Csönd-herceg előtt című versben. Ady dionüszoszi lendülete valami olyasmit kényszerít ki a latin betűkből, amelyre az addig nem volt képes; ez jelenik meg Ady kései költészetének bizonyos expresszionista vonásaiban is, pl. erre utal az Ésaiás könyvének margójára című vers ritualizált szónoklat-jellege.

Az Ady-líra egyenetlen színvonala is azzal hozható kapcsolatba, hogy ez a líra éppen milyen szonorikus emlékeket enged magára. A Csinszka-versekben például már biztosan nem Vazul beszél, itt Ady a kései romantikához nyúlik vissza. A haláltapasztalat már Vazul sorsából is ismerős, Ady tehát a végességgel való szembenézés közben énekli a szárnyaló dalt. Az írás aktusa nagyon sokszor kudarcos, gyötrelmes tevékenységként jelenik meg a versekben, felszámoló, testamentális jellegű megnyilatkozásként. Nem véletlen az életműben több ponton is felbukkanó deák-figurák hasonlósága, pl. a Mátyás bolond diákja vagy A befalazott diák című versekben. Ezek a diákok az írásbeliséggel küzdve írnak valamilyen „titkos testamentumot”. Ebben a vazuli szerepben az utolsóként szólás aktusa is benne van – amit Ady mond, az az utolsó, amit a literalitásból szólva a nyelv saját sorsáról még ki lehet mondani. És bár a stílusát érheti kritika, mégis megéri együttműködni Ady lírájával, szóvarázsával.

Kappanyos András az Ady-kultusz egy speciális vonását, pontosabban Adynak Kassák Lajosra gyakorolt hatását vizsgálta előadásában. Az előadás nem titkolt célja az volt, hogy az irodalomtudós segítsen a költő(k) osztálytermi népszerűsítésében. Ady hogyan épített kultuszt, hangzik a kérdés – nos, szinte ugyanúgy, mint egy influencer napjainkban, így akár a branding vagy a mémesítés fogalmai is bevethetők Ady kapcsán. Ady és Kassák, ha a költői munkálkodásukat tekintjük, akkor körülbelül tíz évig voltak „kortársak”, de kapcsolatuk nem volt intenzív, kimerül egy levélváltásban és egy kínos találkozásban (állítólag Ady földhöz vágta Kassák verseskötetét). A két pálya összevetése mégis lehetséges, a közös pont pedig az, hogy mindkét szerző köré már életében kultusz épült. Kérdéses, hogy Ady esetében ez mennyire tudatos szervezés eredménye; Kassáknál viszont a tudatosság jól tetten érhető. Kassák Adyt és Osváth Ernőt tekintette követendő mintának, akiket túl is akart szárnyalni – Osváth elfogadta, leközölte Kassák verseit, Adytól viszont sosem kapott hasonló elfogadó gesztust.

Kassák tulajdonképpen azt követte, amit a legfontosabb építőköveknek tekintett Ady karrierjében, elsődlegesen a Párizs-élményt. Ady 1904-es párizsi tartózkodása után született meg az Új Versek kötet, Párizs a modernség fellegvárának tűnhetett. 1909-ben Kassák is útnak indult (Ady-idézettel vezeti be ezt az utazást önéletírásában), és kifejezetten kultikus jelleget tulajdonít annak a viszonynak, amely 22 éves önmagát Adyhoz kötötte. Ebből aztán természetszerűen következik a kiábrándulás, amit ő úgy magyaráz, hogy a szegénység zárja el előle Ady Párizs-élményét (azaz a kiábrándulás oka az osztálykülönbség). Valójában tudnunk kell, hogy párizsi tartózkodása alatt Ady sem tett szert francia barátokra vagy francia nyelvű publikációkra, ezeket ugyanúgy a nyelvtudás hiánya tette lehetetlenné, mint Kassák esetében –szert tett azonban valamiféle szemléleti nyitottságra, így válhatott Baudelaire hazai közvetítőjévé (mint ahogy később Kassák Apollinaire-t közvetítette – annak ellenére, hogy a verseket nem ők fordították magyarra, és párizsi tartózkodása idején Kassák még nem is hallott Apollinaire-ről).

A másik mérföldkő, amelyet Kassák a kultuszépítés fontos elemének tartott, a folyóirat-különszám. A Nyugat Ady-száma a költő 31 éves korában jelent meg, de maga a folyóirat is annyira fiatal, hogy a szerzők még jószerivel nem is találkoztak, így egyértelmű, hogy a lapszámnak a kultuszépítés a célja. „A duk-duk affér” után a Nyugat egységet akart mutatni, ezért is jött létre az Ady-különszám (1909/10. szám). Kassák is csinált különszámot – mondhatni saját magának, hiszen ő szerkesztője is, nem csak szerzője a Ma folyóiratnak. Az ő esetében nagyobb volt a vállalt kockázat is; szerkesztőtársai sem vették jó néven a Kassáknak szentelt különszámot, és a lap majdnem meg is szűnt emiatt. Hogy a látszatot fenntartsa, Kassák később egy Bartók-különszámot is készített. Kassák Ady folytatójának látja magát – Ady halálával meghalt a nemzeti líra is, most valami másnak kell következnie, a jelen és a jövő új kompetenciákat igényel (Révai József meglátása szerint Ady a nemzet, Kassák pedig egy osztály költője).

A kultuszépítés harmadik lényeges és követendő eleme pedig a „verbális védjegy”. Ez a verbális védjegy Ady esetében a „fekete zongora”, Kassáknál pedig a „nikkel szamovár”. Tulajdonképpen a kontextus dönti el, hogy metaforaként vagy szimbólumként értelmezzük ezeket a képeket, úgy kell megfejteni, mint valami rejtvényt – Ignotus közölte is, hogy ő bizony nem érti. Ezek a képek a modern érthetetlenség szinonimáivá váltak, így erősítve a két vizsgált költő esetében az „érthetetlenség mítoszát”. A két vers pozíciója azonban más az életműben: A fekete zongora több síkon értelmezhető, akár értelem nélküli ütempróbaként is olvasható, viszont Kassák verse, A ló meghal, a madarak kirepülnek az avantgarde fő műve lett. Kassák tehát – amint az a vizsgált példákból is világossá válik – saját pozícióját mindig Adyn keresztül próbálta meghatározni. A Toll-vitához ezzel szemben már elfogulatlanul szól hozzá Kassák: a nyelvi karizma az, ami Adyban fontos, morális és világnézeti bizonytalanságát azonban már elítéli.

A délutáni előadó, Szabó Ferenc János korai Ady-megzenésítésekről, illetve az Adyhoz kapcsolódó zeneszerzőkről beszélt. (A vers-megzenésítés szintén hordozhat egyfajta kultuszképző erőt, hiszen Ady az első olyan költő, akinek még életében rengeteg verséhez született dallam.) Zeneileg a feldolgozások közül Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla feldolgozásai a legszínvonalasabbak. 1925-1990 között több olyan bibliográfia (diszkográfia) is napvilágot látott, amely a megzenésített Ady-verseket gyűjtötte össze. A megzenésítések aránya korszakonként változik, főleg az első húsz év volt sokszínű. Elsőként Csáth Gézát kell említeni, aki már 1907-ben foglalkozott Ady-versek megzenésítésével, ezek máig kiadatlanok – Csáth dallamai Puccini operáinak hangvételét idézték; recitatív, ötletszerű zenei gondolatok jellemzik ezeket a műveket. Kolozsvárott Farkas Ödön írt dallamot Ady verseire – ezeken a dallamokon Puccini és Debussy hatása érezhető, egy-egy művét az Operaházban is előadták, megjelenik egyfajta újító hangzás, bár a kortársak véleménye inkább elmarasztaló. Sok Ady-verset zenésített meg Reinitz Béla is, kapcsolatát a költővel bőségesen taglalja a szakirodalom. 1908-1943 között több mint 130 Ady-vershez írt dallamot Reinitz Béla. 1909 őszén Ady vidéki felolvasó körútra ment Reinitz Bélával. A Royal Orfeumban 1909 novemberében rendezett az Ady-esten viszont az amatőr Beretvás Hugó Ady-dalai hangzottak el, ami miatt Reinitz és Ady kapcsolata megromlott. A zenetörténészek álláspontja szerint Reinitz a központi hős, akit az amatőr, gazdag mecénás Beretvás kitúrt a helyéről. Az irodalomtörténeti kép árnyaltabb: Ady valóban kért kölcsönt Beretvástól, viszont zeneileg is közelebb állt hozzá Beretvás szimfonikus programzenéje, hiszen hatásosabb volt, mint Reinitz eszköztelensége (Reinitz zenéje egy lépés a népdaltól a műdal felé, mondja róla Ady, a sanzon az alapja, a versre fókuszál, hatása eszköztelenségében rejlik). Reinitz hallotta Adyt felolvasni, és a vers-megzenésítésekből is Ady hanghordozása sejthető ki (pl. a Héja-nász az avaron című vers feldolgozása). Reinitz erőteljesebb és őszintébb, de Beretvás hatásosabb. Az imént taglalt két szerzőn kívül azonban még rengetegen vállalkoztak Ady-versek megzenésítésére, sokak nevét már csak a zenetörténet őrzi (pl. Bodor Pál, Molnár Antal, Zágon Géza Vilmos, stb.). Bartók Béla 1916-ban komponálta Öt dal (Ady Endre szövegeire, énekhangra és zongorára) című alkotását, amelyet Reinitz Bélának ajánlott. Kodály is foglalkozott Ady-versekkel, három zongora-kíséretes Ady-dalt is komponált – Bartók, Debussy hatása érződik ezeken a műveken – 1918 után azonban egyik zeneszerző sem írt már Ady-dalokat. Az Ady-megzenésítések bibliográfiáját amatőr szerzők is színesítik (ld. Lányi Viktor Egy Ady-est tanulságai című cikke (Nyugat, 1927). Az Ady-megzenésítések korabeli jelentőségét mutatja, hogy 1922. október 15-én a Zeneakadémián tartanak Ady-dalestet. Az Ady-megzenésítések vitathatatlan érdeme, hogy új, modern műdalstílusra inspirálta a fiatal zeneszerzőket.

Az előadásokat a műhelyfoglalkozások követték, amelyek mind hathatós segítséget nyújtanak Ady tanórai feldolgozásában:

 

 

 

Iványi-Szabó Rita

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s