Versek a színpadon – A színház iskolája 3.

A képen a következők lehetnek: 2 ember, , mosolygó emberek, ülő emberek

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

– Iványi-Szabó Rita beszámolója –

Ezzel a József Attila-verssel kezdődik az Örkény Színház Anyám tyúkja 2. című előadása, és ebben a versben hangzik el az előadás egyik kulcsszava is, az „elidőzés”. Hiszen az előadás erről (is) szól: képesek vagyunk-e, merünk-e elidőzni közel három órán keresztül az elsősorban XX. századi magyar költészet olyan kanonikus lírai szövegei mellett, mint amilyen például A Dunánál, a Halotti beszéd vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig – hogy csak néhány önkényesen (vagy örkényesen?) kiragadott címet említsek. Fontos szövegek, kanonikus versek hangzanak el (az alcím szerint: „a magyar irodalom kötelező versei”) – de az előadás mégsem tankönyv-szagú, tud újat, mást mutatni: a szövegek a művészek előadásában képesek lesznek más hangon megszólalni. Az előadás – mint valami különleges magyaróra és időutazás – a diákokat és magyartanáraikat is (vagy főként) megszólítja, ezért talán nem véletlen, hogy idén ezt az előadást tekinthették meg az érdeklődők a Magyartanárok Egyesülete és az Örkény Színház immár harmadik alkalommal megrendezett közös konferenciájának keretében. 2020. január 11-én tehát harmadik alkalommal látogathattunk el A színház iskolája című színházi napra, ahol az előadást egy rövid pódiumbeszélgetés, majd egy három előadásból álló „mini”-konferencia követte.

Az Anyám tyúkja 1-2. előadások tulajdonképpen az Örkény Színházban hagyományosan a Költészet napján tartott verses estekből fejlődtek külön műsorrá. A versek kiválasztásában Várady Szabolcs segített Mácsai Pálnak: kifejezetten kanonizált verseket kerestek, amelyeket azért a színészek számára is rejtenek magukban lehetőséget. Az Anyám tyúkja 2. előadás színlapja ITT található, ugyanitt az előadott versek listája, illetve megjelent kritikák is olvashatók. Az előadást a színház 16 év fölöttieknek ajánlja – talán az érettségi évében jutnak el odáig a diákok, hogy a versek egy részét – vagy jó részét – már ismerik, így már sok szöveget a ráismerés örömével tudnak hallgatni/befogadni.

Az előadást követő pódiumbeszélgetést Hudáky Rita, az Örkény Színház Iram programjának munkatársa, egyben a Magyartanárok Egyesületének választmányi tagja, és A színház iskolája konferencia(sorozat) egyik szervezője vezette. A pódiumbeszélgetés során elsőként arról esett szó, hogy mennyiben minősül az előadás újító, kísérleti vállalkozásnak, hiszen a színháznak ez is feladata. Mácsai Pál elmondta, hogy az előadás teljes mértékben radikális vállalkozás, éppen ezért kevesen hittek a sikerében – az Anyám tyúkja 1. előadás sikere azonban világosan mutatta a közönség igényét a folytatásra. A két előadásban több mint százhúsz vers hangzik el – ezek ismert, kanonizált, nagy versek, amelyek a ráismerés örömével ajándékozzák meg a hallgatót, másrészt viszont sokszor újraértelmezve szólalnak meg. Az előadás egyik nagy bravúrja, hogy a lírai szövegek egymásutánjából színpadi szöveg válik: a versek reflektálnak egymásra, párbeszédbe lépnek egymással (a sorrend korántsem véletlenszerű), így többletjelentést kapnak, nem sejtett intertextuális hálók tárulnak fel – a színészek a költők szerepébe bújva egymással és a közönséggel is párbeszédet folytatnak. Ez akkor tud megvalósulni, ha a választott versek maguk is drámai szituációt jelenítenek meg. A másként mondás, újraértelmezés, egyben a ráismerés kettőssége az, ami a két előadás óriási sikerét eredményezi: a szövegek egyszerre jelennek meg ismerősként és mégis idegenként a hallgatók számára.

A pódiumbeszélgetésen arról is hallhattunk, hogy a versek elosztása Mácsai Pál igazgató és a színészek közös munkája: az igazgató, aki jól ismeri színészeit, igyekezett testhezálló – vagy éppen a karakterüktől merőben különböző – szövegeket választani nekik. A felkészülés nagyrészt kettesben zajlott egy-egy színész és a rendező közreműködésével: beszélgettek a versről, elemezték, a színész saját élményeire is építettek. A versek mindegyike egy-egy apró dráma, amit a színpadon éppen akkor dolgoznak fel, tehát csak alanyi versek mondhatók el ilyenformán – és az elhangzó szövegeket a színészek saját életélményei is formálják. Pogány Judit elmesélte, hogy a Hazám című vers eredetileg nem szerepelt a listán, azt az ő külön kérésére vették bele – az Apokrif elmondását azonban Mácsai kérte tőle, ő pedig eleinte tartott a feladattól, hiszen Pilinszky lírája távol áll tőle. Pogány Judit után a többi szereplő is megfogalmazta, hogy mennyire ijesztő helyzet, mekkora izgalom és stressz a versmondás, hiszen ebben a szerepben a színész sokkal kiszolgáltatottabb és magányosabb, mint más színpadi helyzetekben, és a felelősség is sokkal nagyobb; itt tulajdonképpen szóló előadásokról van szó (így a közönség pillanatnyi figyelmetlensége, türelmetlensége is sokkal zavaróbb).

Szó esett a díszletről is, ami tulajdonképpen egy tornácot ábrázol: a tornác a közös magyar identitás jelképe lehet, amit világnézettől, pártállástól stb. függetlenül mind szépnek találunk. Emellett a díszletnek gyakorlati funkciója is van: a versmondás közben a szó szoros értelmében fogódzót nyújt a színészeknek, nem kell vigyázban állva verset mondani, lehetőséget ad egy némiképp dinamikusan változó színpadkép megalkotására, egyes esetekben a versek értelmét is meghatározza a színészek elhelyezkedése a színpadon, egymással való interakciójuk (akár csak szemkontaktusuk). A tornácot formáló díszlet kifelé irányítja a közlést, alkalmat ad a színészeknek az egymással és a közönséggel folytatott párbeszédre; szép, de nem vonja magára a figyelmet. A díszlet mellett a jelmezekről is hallhattunk: az Anyám tyúkja 1. előadás jelmezei iskolai helyzetet imitálnak, a színészek a 60’-as, 70’-es évek tanári öltözeteit viselik (enyhén karikírozott formában), itt viszont a saját civil ruhájukban vannak.

A „Tyúk 2.” előadás kicsit tematikájában is más: míg az Anyám tyúkja 1. előadás könnyedebb, több benne a humor, addig a második rész inkább a XX. századi szövegekre fókuszál, és sötétebb hangulatú is, több az elmúlásról szóló vagy éppen metafizikai vonatkozású szöveg, bár a versek hangneme sok esetben az irónia felé tolódik el, mert az manapság könnyebben befogadható, mint a pátosz.

Érdekes azt is megfigyelni, hogy a bemutatók óta változott-e, illetve hogyan változott egyes versek jelentése. Berzsenyi A magyarokhoz című ódája (Anyám tyúkja 1.) például Znamenák István véleménye szerint egyre aktuálisabb. Az Anyám tyúkja 2.-ben az Egy mondat a zsarnokságról című Illyés-szöveg azáltal válik aktuálissá, hogy a színház fiatal színészei mondják felosztva – majd ezt követi Orbán Ottó verse, A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról. Az Illyés-vers a szabadságról szól, egy fiatal közösség vet számot azzal, hogy hogyan kellene élni –, majd ugyanezekről a fiatalokról Orbán Ottó verse már a csalódás hangján beszél. A versek alakulnak, változnak az előadások során, mindig vannak új ötletek, amelyek beépülnek az előadásokba.

A díszlet és jelmez mellett fontos szempont, hogy egyes versek énekelt formában, zenekísérettel hangoznak el: Mácsai Pál találta ki, hogy mely versek legyenek megzenésítve, de a zenét és a koncepciót Kákonyi Árpád zenei vezető alkotta meg. A megzenésített versek fontos szerepet töltenek be az előadás dramaturgiájában: különösen hatásos a nyitó és a záró vers. Az előadás közben is erős hatáskeltő erővel bírnak a megzenésített versek; alapos és átgondolt rendezői koncepcióról árulkodik, hogy mikor és hogyan hangoznak el.[1]

⁕⁕⁕

A színházi napot három előadásból álló „mini”-konferencia zárta, amelyek mind a versmondás hagyományával, illetve az oralitás napjaink mediatizált kultúrájában betöltött szerepével foglalkoztak.

Gajdó Tamás színháztörténész négy ikonikus versmondó személyén keresztül mutatta be, hogyan változott a versmondás hagyománya, „szabályrendszere” a XX. században. A négy előadó mind újítónak számított a maga korában – ennek a sornak a végére pedig az Anyám tyúkja-előadások is beilleszthetők, mint olyan műalkotások, amelyek szintén radikálisan megújítják a versmondás művészetét. A színháztörténész tehát négy előadó pályáját vázolta fel, ezek: Ódry Árpád (1876–1937), Ascher Oszkár (1897–1965), Latinovits Zoltán (1931–1976) és Mensáros László (1926–1993). A két első előadó esetében különösen érdekes, hogy a Nyugat verseit – tehát kortárs verseket – adtak elő, amíg általában a versmondóktól sokszor a már kanonizált „nagy” versek előadása a megszokott. A színészektől egy-egy rövid hangfelvételt is meghallgathattunk, ám ami még érdekes lett volna, a négy előadó, előadói stílus tényleges összevetése, és ebből a szavalóművészet XX. századi alakulására vonatkozó következtetések levonása, sajnos idő hiányában elmaradt. Az előadás szövege azonban ITT elérhető, így a tovább gondolkodás lehetősége adott a számunkra.

Másodikként Várady Szabolcs költő, az Anyám tyúkja 1.-2. előadások verseinek válogatója tartotta meg előadását. Várady Szabolcs szembeállította a költők és a színészek versmondási gyakorlatát, és meg is hallgathattuk Füst Milán Öregség című versét a költő előadásában. Füst Milán versmondása (értelmezése) többet elárul a versről, mint bármilyen értekezés. Ezután Várady Szabolcs a színészi versmondás jellegét mutatta be, így jutott el a versműsorok, verses estek műfajáig. A versek – az előadóművészettől függetlenül is – mindig kapcsolatot teremtenek egymással, sosem egymástól függetlenül léteznek, egy új szöveg az összes addigi szöveg olvasásmódjára is hatással van. Egy versműsoron belül a versek még szorosabb kapcsolatba kerülnek egymással: „Mert minden vers egy nagyobb egésznek a része, egymásra vetnek hol fényt, hol árnyékot: Úgy szól az egész, mint egy szimfónia, motívumok szólalnak meg, tűnnek el, majd térnek vissza variálva, tuttik és szólók váltják egymást.” Ez a szimfónia-hatás az Anyám tyúkja-előadásokban is jól megfigyelhető. Várady Szabolcs előadása tehát költő és verse, színművész és az általa elmondott vers, egy színpadi műsorban elhangzó versek, színész és színésztársai és közönsége bonyolult és több szálon futó kapcsolatára világít rá. Az előadás szövege ITT olvasható.

Végül Mészáros Márton irodalomtörténész beszélt oralitás, hangzó költészet és slam poetry összefüggésrendszeréről. Az irodalomtörténész még a ME tavaszi, költészet-napi konferenciáján tartotta meg nagyívű médiatörténeti előadását, amelynek egyes – lényeges – szempontjai időhiány miatt akkor nem hangozhattak el, ezért az előadás kiegészítésére jelen konferencia keretei között kerülhetett sor – természetesen oly módon, hogy mindkét konferencia-előadás önálló, kerek egészet alkot, átfedések csak az elméleti háttér – igen alapos és részletes – ismertetésében mutatkoznak. Az aktualitás vitathatatlan, hiszen a hangzó költészet – a tavaszi konferencia témája – a „Tyúk”-előadásokhoz is szorosan köthető. (Mészáros Márton tavaszi előadása ITT olvasható)

Jelen előadás középpontjában a slamp poetry napjainkban igencsak divatos jelensége állt. A slam költészet sok szállal kötődik az oralitás hagyományához, pl.: mellérendelő jellegű (ahogyan ezt az előadó egy Simon Márton-szövegen keresztül illusztrálta), fontos a formák használata, és inkább halmozó, mint elemző jellegű. Lényeges különbség azonban, hogy a slam esetében fontos az előadó személye, illetve az, hogy a szóbeli közegben megjelenő szöveg eredetileg leírt szöveg, amely a szóbeli előadás után akár állandó formát is ölthet (pl. megjelenik egy online felületen vagy verseskötetben), így a slam tulajdonképpen az orális, a kéziratos és a nyomtatott médiumok jellemzőit egyaránt hordozza, tehát heteromediális jelenség. Az elsődlegesen szóbeli kultúrák jellemzői közül igaz a slam-re is a versengő hangnem, az inkább empatikus, mint objektív hangvétel és a szituációhoz kapcsolódó tartalom.

Mészáros Ritoók Zsigmondot idézve mutat rá, hogy a költészet (és az ahhoz szorosan kapcsolódó ének és tánc) az elsődleges szóbeli kultúrában a „vágykeltő” jelzőt kapta: azaz ugyanolyan alapvető fiziológiai/lelki szükségletnek számított, mint az élelemszerzés, a szeretkezés, vagy akár a sírás. Azt hiszem, az Anyám tyúkja 2. előadás képes arra, hogy a költészetnek ezt a kiemelt státuszát legitimizálja, és a fenti állítás cseppet sem érezhető túlzónak az előadás megtekintése után.

(Mészáros Márton előadásának ppt-je ITT olvasható. Ritoók Zsigmond hivatkozott szövege pedig ITT érhető el.)

[1] Hudáky Rita beszélgetőtársai: Csuja Imre, Mácsai Pál, Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Zsigmond Emőke, Znamenák István.
Pogány Judit 2019 tavaszi konferenciánkon is beszélt a versekhez fűződő viszonyáról.
Az Anyám tyúkja-előadásokhoz kapcsolódó korábbi – szűkebb körben tartott – pódiumbeszélgetésről az első A színház iskolája-rendezvényünkről írt beszámoló végén lehet olvasni.

A konferencián készült fényképek: ITT

Versek a színpadon – A színház iskolája 3.” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s