Stribik Ferenc1991-ben végeztem az ELTE BTK-n. A másik szakom általános és alkalmazott nyelvészet.
Az irodalom szeretete mellett kiváló magyartanárom, dr. Bajcsay Pálné hatása is hozzájárult ahhoz,
hogy a tanári pályát válasszam. 1995 óta a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumban tanítok.
Úgy érzem, hogy ebben a jó légkörű iskolában eredményes munkát tudok végezni.

STRIBIK FERENC

BÚCSÚ STRIBIK FERENCTŐL*

A szecsuáni jólélek című Brecht-drámában három isten érkezik a földre, és keresik a hatalmas tartományban azt a jó embert, akinek a kedvéért a világnak meg lehet kegyelmezni. És nem találják csak egyetlenegy házban. Azt gondolom, ha Magyarországra jöttek volna ezek az istenek, és valóban látók lennének, Stribik Ferit kellett volna megtalálniuk, mint ilyen „jó embert”.

Nehéz kimondani is ezt a „jó embert”, mert annyira közhelyesnek érezzük, és annyira nehéz megmondani, mit jelent. Nem azt, hogy hibátlan, nem is azt, hogy mindig ugyanolyan, semmiképpen nem azt, hogy sikeres, de nem is azt, hogy sikertelen.

Jó ember – igen, Feri minden értelemben jó ember volt. Nem volt soha rossz szándék benne, de még csak megbúvó hátsó gondolat sem. Nem volt számítgató, nem volt önző, nem volt érdekember. Nem beszélt soha üresen, laposan vagy hazugul. Okos volt, végtelenül művelt és végtelenül szerény. Jó volt együtt lenni vele. Tudott figyelni másokra, tudott hallgatni, együttérezni. Okos volt az emberi kapcsolatokban is, érzékeny és árnyalt. És minden pillanatában emberi, esendő, kételkedő. Értékrendjében, erkölcsiségében, a fontos dolgok iránti elkötelezettségében biztos, mégis mindig kételkedő. Tudta tisztelni a másik embert, annak minden gyengéjével együtt, de tudott haragudni is, ha nem egyszerűen emberi esendőséggel, de gonoszsággal, rosszindulattal vagy korlátoltsággal találkozott.

Tapintat és szenvedély – talán ebben a két szóban tudnám legpontosabban összefoglalni Feri magatartást. Tapintata abból a meggyőződésből fakadt, hogy a másik ember is egy teljes világ, akibe belelátni és akit megítélni olyan nagyon nehéz. A maga integritását őrizte és védelmezte, de ugyanezt az integritást, teljességet, emberi autonómiát feltételezte másokról is. A tapintat bölcsességet is jelent, megértést, együttérzést, és a másik ember komoly tiszteletét.

De mérhetetlenül tudott haragudni is, ha butasággal, rosszindulattal, aljassággal vagy hazugsággal találkozott. Soha nem akart politizálni, de mégis megtette: az országos hazugságok, a szakmáját ért méltánytalanságok, a felnőtt létünket érintő korlátozások méltatlankodást, haragot, felháborodást váltottak ki belőle, szenvedélyt és szenvedélyességükben hiteles mondatokat.

Az olvasás volt a legigazibb élettevékenysége és szenvedélye. Számomra kiismerhetetlen módokon és utakon jutott el a legkülönfélébb könyvekig. Sok éven át minden karácsonyra egy-egy ajánlólistát kaptam tőle, amelyekben felsorolta az előző év legfontosabb olvasmányélményeit, és olyan könyvekre irányította rá a figyelmemet, hogy csak bámultam. Az irodalom világának végtelenül tágas terein járt-kelt teljes otthonossággal, biztonsággal és felfedezővággyal. És a jóra való állandó nyitottsággal, minőségérzékkel és igényességgel.

Könyv és film és zene és festészet és mindenfajta művészet, és nyelvészet és a latin nyelv, és a görög, és a filozófia és a pszichológia és mindenfajta szellemi tudomány, és minden, ami az emberekről, a létezésről, a miértekről szól – mindez érdekelte. És hiába volt mindenben értő és otthonos, mindenben csak kezdőnek, tanulónak érezte magát. Csodáltuk a műveltségét és gondolkodásának mélységét, ő meg úgy érezte, még nem tud és nem ért semmit. Miközben tanított, mindig tanulni akart. Kevésnek érezte magát és a tudományát, nem hitte el, hogy joggal csodáljuk.

Pedig mindenhol megbecsülték, fölnéztek rá. Egyetemi évfolyamtársai a legkiválóbbnak tartották, kollégái tanultak tőle, tanítványai becsülték, mi, magyartanárok szerettünk volna tanulni tőle és együtt dolgozni vele. De ő menekült a megbecsülés elől, nem érezte méltónak magát rá. „Ki vagyok én” – kérdezte sokszor, őszinte kétségekkel. Arany János így felelt önmagának a kérdésre: „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.”

A „fájó gép”, igen. Minden, amit Feri csinált, jó volt, remek, de nagyon ritkán hitte el, hogy tényleg ér valamit. A megbecsülést tehernek érezte, a dicséretre méltatlannak gondolta magát. Majdnem ötven évig élt abban a szorításban, hogy egészen másnak látta magát, mint ahogy mások néztek rá. Mi becsültük, szerettük, tiszteltük – ő meg kételkedett magában, menekült és elrejtőzött. Hogy pontosan mi játszódott le benne, nem tudjuk, nem is tudhatjuk, és ha Feri tapintatához méltóak akarunk lenni, ne is akarjuk tökéletesen tudni és teljesen érteni. Nem véletlenül és nem hirtelen felindulásból lett öngyilkos, hanem felkészült rá. Fogadjuk el döntését.

Kedves Feri!

Most, amikor búcsúzunk tőled, jó lenne sorravenni, mi mindent kaptunk tőled. Mi magyartanárok kaptunk tőled sok verset, amelyeket a te szemeddel fedeztünk föl, regényeket, amelyekre te hívtad föl a figyelmet, Krúdy-novellákat, Tandori- és Petri-verseket. A tanítványaid köszönhetik azt a sok időt, amit velük töltöttél, amikor rajtuk gondolkoztál, amikor az ő óráikra készültél. A családod – azt nem tudom elmondani, mit köszönhet neked, mert gyászuk is, és az is, amit kaptak tőled, túl van azon, ami elmondható.

Mit őrzünk meg belőled? Sok mondatodat, gesztusodat. A hanglejtésedet. A haragod, a kiábrándultságaidat, a fáradtságodat. Az irodalmat, a zenét, a szépséget és a kultúrát, aminek feltétlen csodálója voltál. A humorodat és az emberségedet. És ezernyi apróságot. A biciklidet. A hátizsákod. A teás kulacsod. A jázminos zöld teát. A szeretetedet.

És egy nagyon nagy tanulságot, amit már nem tudtál elmondani, de amit halálod másnapja, október 24-e óta forgatok magamban: azt, hogy vigyázzunk egymásra. Igen, azt, hogy mi emberek nagyon vigyázzunk egymásra.

Most, amikor az urnát a sírba tesszük, olyan zenét fogunk hallgatni, amit te nagyon szerettél.

Kedves Feri, búcsúzunk tőled itt mindannyian. Nyugodj békében!

Fenyő D. György

*Elhangzott 2014. november 21-én a Farkasréti temetőben