Szilágyi Zsófia az oktatásról

A Litera irodalmi portál beszélgetéssorozatot indított A katedrán címmel. Oktatóként is tevékenykedő kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdeznek arról, hogyan látják a magyar oktatást. Elsőként Szilágyi Zsófia válaszolt, ebből az interjúból idézünk.

2017. január 26.

“/…/

A legkülönfélébb képzésekben, hogyan látod, milyen szellemi-olvasottsági, érdeklődési munícióval érkeztek a diákok hozzátok? Minden sarkos megfigyelés igazságtalan, egyedi esetek vannak, mégis megvonható valamely közös többszörös.

Erre nagyon nehéz nem unalmas és igazságtalan közhelyekbe futva válaszolni. Összességében biztosan kevesebbet olvasnak, mint mi annak idején – viszont sokkal több filmet látnak. Nem úgy jönnek, hogy majdnem készen vannak, mi csak kicsit „sminkelgetjük” őket, hanem tanítani kell őket: ezt, például, úgy értem, hogy feladtam a referátumosdit a szemináriumokon, minden órát vezetek, hogy így mondjam, ami, persze, strapásabb, de eredményesebb. Olyan művekre csodálkoznak rá, amelyeken mi már régen túlvoltunk egyetemista korunkra (pl. Móricz Szegény emberek című novellájára), de lássuk a lényeget: elolvassák és rácsodálkoznak. Viszont komoly alkalmazkodóképességük van, ami kell is: mióta tanítok, 2001 óta, még nem láttam olyan egyetemistát, akit ne ért volna el valamilyen reform, bolyongnak a képzések, kreditek rengetegében. Persze, bolyongunk velük mi is: az volt a legszebb félévem, amikor egyszerre hat képzési rendben tanítottam. Bevezetünk és kivezetünk képzéseket, itthon meg meghallgatom, amint a gyerekemmel történik ugyanez, hol nemszakrendszerű oktatás, hol mindennapos testnevelés, nem unatkozunk.

A középiskolai oktatás szerepét ekképp nem direkt, hanem indirekt, ám annál közvetlenebb formában, annak eredményei felől tapasztalod. Ezen a téren mit látsz? És nyilván elsődlegesen az irodalomtanítás különböző tantervei, oktatáspolitikai irányelvei merülnek fel. Hol tapintod, ha ki kell emelni néhányat, a legfontosabbakat, mely pontokon, a bajok, a lemaradások igazi gyökerét?

Nagyon fontos lenne az egyetemen tanítóknak komolyan szembenézni vele, hogy azokat tanítják, akik a középiskolákból jönnek – egyszerű igazságnak tűnik ez, mégis úgy érzem, nem számolunk vele eléggé, nem beszélgetünk a közoktatásban tanító kollégákkal, nem segítünk nekik. A Móricz-könyvem megjelenése óta sok helyen tartottam rendhagyó irodalomórákat, igyekeztem végiggondolni, hogyan lehetne a Móricz-képen „alulról” indulva is változtatni (itt írtam is erről). Nem szeretem tehát a másra mutogatást, bár én is tudnék mutogatni sokfelé: két hiánnyal biztosan nagyon nehéz megküzdeni, az egyik a kortárs irodalom hiánya az iskolákban (és ez tágítanám kicsit: a kortárs irodalmi intézményrendszerrel mint olyannal, a könyvek megszületésének útjával-módjával is annyira jó lenne megismertetni a gyerekeket), a másik meg a kritikai érzék csaknem tökéletes elsorvasztása. Hogy is lenne nekik ilyenjük, ha arra nevelik őket, hogy csak remekműveket olvasnak, ha olyan tankönyveket kapnak, amelyek állítanak és nem problematizálnak, stb. Aztán egyetemen kezdhetem a harcot, higgyék el, ha kérdezek, akkor valóban kíváncsi vagyok rá, mit válaszolnak. Egyébként érdekes megfigyelni, a kérdezésről milyen hatékonysággal szoktat le az iskola: vezettem írókkal beszélgetést alsó tagozatosok előtt, a fiam iskolájában, ott, ha azt mondod, van-e kérdésük, kézerdő lendül a magasba. (Olyanokat kérdeznek, hogy mi az íróvendég kedvenc színe, hol szokott verset írni, mi volt a kedvenc tantárgya, és csak kérdeznek, kérdeznek.) Gimisek kicsit félve, lassan, de azért néhány kérdést megkockáztatnak, az egyetemisták már szinte soha, kínos csönd ül a teremre, ha azt mondom (leginkább éppen ezért nem is mondom), most lehet kérdéseket feltenni.

A hiányosságok, a mulasztások bizonyos hányada az előző kérdésben megpendített ágenseket terheli, de nem tekinthetünk el a kor jellegzetességeitől sem. Az internet, a telefonok, stb. állandó és gyakran kényszeres jelenléte miképp változtatja az írott szöveghez, az olvasói fantáziához való viszonyt?

Ezt még csak részben látom be és át, amit tapasztalok, azt nemcsak az egyetemen: a 18 éves fiam miatt is érzékelem, mennyire másképp látnak szövegeket, hogy lett alapvető egység a képernyőn látható szövegmennyiség, hogyan kell nagyon gyors váltásokkal dolgoznia egy szövegnek, hogy ne unják meg, mennyivel jobban tudnak befogadni egyszerre többféle ingert, mint mi, képet, szöveget egyszerre, hogyan kell egy egyetemi előadáson is „effekteket” (nem feltétlenül képet, de poént, anekdotát legalább) bedobni, hogy megtartsuk a figyelmüket.

/…/”

A teljes interjú itt olvasható.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s